van ilyen.

- Valami durva kellene. Ezek már nem basznak szét annyira.
- Szúrd be magad az ondómmal. Durva és odabasz. -mondta röhögve az ablakpárkányon dohányozó, bőrbe húzott, fertőzött húskupac.
- Kurva humoros vagy.  -a nő egy megfakult kék bőrfotelben ült és s tenyerében tartott ködállagú fekete tablettákat vizsgálgatta, de azért elmosolyodott. -Torkig vagyok veled néha.-
A férfi megdöbbent arccal hátrapillantott, majd a nővel együtt kirobbant belőlük a nevetés.
- Szeretem, ha torkig vagy velem.
- Szeretem, hogy torkig lehetek veled.
- Szeretem, hogy szereted. szeretlek. - mind a ketten nevettek.
A szoba különben elég nyomasztó helység volt. mozgott. széthámlott függönyök lógtak itt-ott, mögöttük szörnyűséges lények szuszogtak gyomorból, a falak izzadtak a láztól.
A föld pedig zsírosan böffentgetett és mocorgott, eres bőrén meg-megfeszült a sebes, szürke bőr.
A fekete csillárból, irreális helyeken kegyetlen, ragacsos fények ömlöttek elő, rácsöpögve mindenre. Kint már sötét volt és hideg.
A férfi kihajította az éjszakába a csikket majd az ágyra dőlt. A nő követte a mozdulatot a szemeivel, majd ő is az ágyra feküdt. összesercent a bőr.
A szétkaszabolt függönycafatok meglibbentek, végigsimultak a testeken.
a férfi a nő tengerkék szemeibe rágta magát; összemosolyogtak. a nő a férfi szájába pakolt egy tablettát, majd  egyet ő is bevett. hosszú, csáp puha csók, sűrű, friss nedvekkel szőtt álombaringatás.

tetanus tetris. acid roulette. sunset waltz

"Ne legyél kurvarosszul, mert Jézus urunk Téged is szeret, és tárt karokkal vár az ő nyájába. :) bübübü"

Zsófi köszönöm! biztatásod és útmutatásod nélkül egy elveszett kis pöcs lennék a bűnök óceánjában. :D

hattyúcsont

senkinek sem könnyű mostanában, de ha könnyű volna az élet mivel volna jobb? semmivel, sőt. Most mindenki menekül, de legalább nem a saját mocskában fuldokol, lassan lélegezve az idő vasporát.
   egy rokokó kanapén fetreng Medúza és barokkos körmondatokkal veti papírra a saját halálának körülményeit; a testvérei egymást marcangolva lüktetnek a sarokban. Az UV csövek fényében megváltozott a halmazállapotuk ez kétségtelen. Nővérük lopva rájuk pillant kavargó szemeivel, szempillái remegnek; a halál szele árad de csak nyalogatja az élő szövetet, nem harap belé.
   isteneknek születtünk, de a lobotómia az bizony lobotómia. Aki visszafordítja az tényleg isten.
   tökéletlen senkiknek születtünk. Aki elhiszi, hogy isten volt és újra azzá válhat, az megérdemli a lobotómiát.
   aki megérdemli a lobotómiát az a szememben istenné szilárdulhat, ha én is akarom, ha te is akarod, és ha ő is akarja.
   természetesen a fekete hattyú kannibál volt az ipari forradalom idején.

az idők kezdetén a semmiről, ami szebb volt, mint minden.

" -Mondd, szerinted mi a boldogság?
  -A boldogság? A boldogság az... amikor egy verőfényes tavaszi reggelen, egy gyönyörű, szenvedélyes... többszörös gyilkossal töltött vad éjszaka után felébredsz.
  - ...A francba, ennyi lenne az egész? "
        
                                         Iain M. Banks                                                                                          

mindenhol fagyott csönd

Minden hideg, habszerű de teljesen fagyott, minden belém mar és a bőröm alá okádik.
Valójában ez így nem igaz mert nem minden. A hóban vacogó, csapzott macskakölyök nem marna belém. Ő csak melegre vágyik a karjaid közt. Én meg arra, hogy szerethessem. Jó érzés törődni.
Most halkan szuszog hozzám simulva a kezeim között, kék szemeivel az arcomba fúródik; melegség árad sejtről-sejtre. Borzasztó jó érzés.
Megérdemlem? minden bizonnyal kurvára nem. Minden bizonnyal senkit nem érdemlek meg azok közül, akik szeretnek és minden bizonnyal ők sem ezt érdemlik ami én vagyok. Mi is vagyok én? Hova tartok? Miért?
   Kibaszott idióta, aki nem tanul a saját hibáiból, mert nem is érti azokat sokesetben. Aki az ölébe pottyant lehetőségeket kibelezi és szarral tölti meg, elfertőzve azokat.
Jó dolog az élettel játszani? -amugy ja, csak ismerni kell a határokat. Azt hiszem, (sőt, biztos vagyok benne) hogy bizony én nem ismerem.
Azthiszem nem elfutnom kéne, hanem leülnöm. Ördöggerinceken, Erdők bordáin, Felhők tükrén, ágyak szélén.

Tévedtem. Azt nem én döntöm el, hogy álomvilágban élek-e vagy sem. Mire rájöttem, hogy igen azokat kaszaboltam el magam mellöl, akik nagy eséllyel életem értelmei lehettek volna és olyanokat akik gyenge talpakon álló életem támaszai, már eltelt huszonpár év.

     apró virágmag vagyok egy szarban. ha kihajtok, nyertem, ha nem hajtok ki, akkor lényegében csak egy nagy bűzölgő vadkan kupac maradok. hát akkor szia, kihajtok!

A kismacska elaludt;én meg  mosolygok.

" ...ugye tudod, hogy ez nem számít, ha van kire számítanod?" "


ugye...      kár, hogy 1670km választ el minket egymástól :'(

szavakra talán nem is volt szükség

- Neked csináltam. -mondta a fa ágán egyensúlyozva és a lány kezébe csúsztatta a faragott baglyot.
A lány emlékekbe kapaszkodott és az arca a halovány rózsák ellenére is márványszerűnek hatott. Eddig.
Most a meglepetéstől kitágult pupillákkal nézett a srác szemébe és egy alig létező pillanatig atomjaira robbantotta a tájat valami olyan ami belőlük fakadt, de csak együtt.
- Nagyon szeretlek! - mondta a lány, és önkéntelenül is beugrott az a pillanat, amikor a srác évekkel korábban egy átlagnál is szelesebb téli estén először megfogta a kezét és a szemébe nézett. Próbált határozott lenni, de a lány átlátott a kopott maszkon és magában jól mulatott ezen, bár a szíve majd kiszakadt a mellkasából a boldogságtól. Szavakra talán nem is volt szükség.
  És most, ahogy ülnek a faágon a holdfénybe áztatott völgy felett, miközben a szíveik nagyokat dobbanva kergetőznek körülöttük és a csillagok fénye mézédes cseppekként tapad a szempilláikra, a boldogság újradefiniálja magát.
Az élet csak akkor szar ha a falak tövében zokogunk ahelyett h felmásznánk rá és belátnánk az egész világot. Persze mondani könnyü. Én is a falnak dőlve sírdogálok és a kezem is csúszik kurvára.
Megoldjuk együtt? Én bakot tartok te meg utána fentről segítesz felhúzni engem.

és szemében ott hullámzott hajnalunk

Rohanj, ha kedves az életed! -az olyan ha nedves a végbeled. Mííí? hagyjuk. de tényleg.
Annyira iszap ez a földalatti féregjárat, hogy ilyen faszságokon pörgök. derossz nem?
Összeroskadt életekbe botlott összeroskadt életem, de utólag élvezem, mert ráébreszt arra amit látnom kéne, de nem látom. Az élet apró bőrhibái igazán szép dolgok tudnak lenni, ezek miatt éri meg nyelni azt a sok fost, amik ugyan nem bőrhibák, de nem is szépek.
Jó az az érzés amikor van egy maroknyi ember akikre számíthatsz és tudod, hogy 5-10-53535364741146 év múlva is így lesz és jó dolog, amikor ezen dolgok tudatában elmosolyodsz és azon kapod magad, hogy mélységesen elitéled azokat a faszfejeket akik eldobják, vagy elakarják dobni az életet maguktól.
   vágás. belélegez. szemet behuny. kifúj.
és akkor behasít, hogy az élet értelme nem az, hogy egy karrierista vállalati robot legyél, még ha ezek is a felállított elvárások, hanem, hogy élvezni és értékelni tudd az élet apró dobbanásait, amik a tieid lehetnek, ha utánuk nyúlsz.
   egy bordó kanapén feküdt a város felett, az éjszakai eget kémlelte és a távoli villámok ragacsos dörrenésit hallgatta. mindent összeírt az eső; az illata még itt maradt. kifújta a füstöt. lehunyta a szemét, és elmosolyodott ahogy szőke fürtjeibe belekapott a az őszi szél.

-álomszövetfoszlány-

 - Mi történt a kezeddel? - szisszent fel a lány akit valami fekete, pókhálóra emlékeztető anyag borított tetőtől-talpig az arcát és a kézfejeit kivéve és akinek üres szemgödrét néha egy-egy jólmegtermett méh hagyta el húsosan döngicsélve.
 - Semmi. - válaszolta a csontsovány és csontbőrű fiú, kinek repedések szabdalták a testét és úgy tűnt, hogy ő bizony márványból van.
 - Leestek a körmeid. Mond el kérlek, mi történt! - kérlelte a lány, de a fiú tüntetőleg a puha földet nézte. Az ujjhegyeiből sötétbordó és valótlanul sűrű vér csordogált.
 - És azt megengeded, hogy legalább bekössem a kezed? - próbálkozott tovább a lány, de szinte biztos volt benne, hogy nemleges választ fog kapni.
 - Aha.. - sóhajtotta a fiú szétrepedt márványarcát a lányra emelve; a szemei fémből voltak; majd hirtelen újra megszólalt: - Érted tettem.
A lány szétfeszült szemgödrökkel, döbbent arccal nézett a fiú platina szemibe.
 - Értem? Értem tetted? - gyakorlatilag megállapíthatatlan volt, hogy a meghatottság vagy a düh beszél belőle, de aztán egy apró könnycsepp végigperdült puha arcán és ez végérvényesen eldöntötte a kérdést.
 - Igen. Érted. - suttogta a fiú, és vérző ujjaival megérintette a lány nedves arcát.
A szél hirtelen megcsikordult, dércsípte, édes illatokat sodorva végig a domboldalakon és megpihenve itt a völgyben, ahol az idő talán örökre megfagyott és ahol a valóság gyöngyörűen fájdalmas.

nézz a szélbe

az ujjaim sárgák voltak a nikotintól, a szemeim sápadt-lilára duzzadtak a füsttől és a fáradságtól. undorító gyógyszeríz nyalogatta a nyelőcsövemet és amúgy apácák miafaszt keresnek egy éjszakaibusz megállójában valamikor hajnalban? a szituációhoz és a hangulatomhoz mértem most sűrű, vérbő masszaként kéne ömleniük a szavaknak, de ehelyett egy vékony nyálcsík jelzi, hogy azért valami jön... alkohol és amfetamin alapú kataplázia? esetleg stressz, apátia vagy csak paranoiás reakció a csalódáshalmazra? nincs kedvem megvárni, hogy egyértelmű bizonyítást kapjon valamelyik tézis.
 fényeket lélegzek be és színeket ízlelek inkább és hangokat és illatokat élek meg, mint, hogy tükörsimára marja a agyamat az a sok szar ami kétségtelenül megteszi ha hagyom.
jó dolog észrevenni, ahogy a tócsa hullámbarázdáin gellert kapott napfény sose létezett színekkel spricceli tele a rozsdabarna faleveleket.
szép.
így sokkal szebb.

én nem. és te?

én nem is akartam.én nem is akartam felkelni. én nem is akartam felkelni, hogy ezt lássam. én nem is akartam felkelni, hogy ezt lássam, ugyanis tudtam, hogy mire számíthatok. én nem is akartam felkelni, annak ellenére, hogy tudtam a valószínűsíthető következményeket. én nem is akartam nem akarni, hanem akarni akartam, de nem sikerült akarnom, ezért nemakarás lett belőle, persze mindezt úgy, hogy előre tudtam. én ne is akartam.
a csontok eltömítették a lefolyót és a csempéről csattogott a húsdarálék. én nem akartam látni. már tegnap este is tudtam, hogy ez lesz a vége. bár én még így is akarlak...

clear blue water

csak állt a faragott kőperem szélén és arra gondolt, hogy vannak emberek akik most mosolyognak és öntudatosak és álmaik párjával koktélt szürcsölgetnek egy csontporos tengerparton és ezt önerőből építették maguk köré; céltudatosan centiről-centire húzták fel életük vasvázát a legapróbb részletekig megtervezve.
ő nem mosolygott, ugrani készült; ez a terve is csak azt erősítette meg benne, hogy miért jutott ide: mindig a könnyebbik utat választotta (ami a zsúfolt és mocskos partszakaszhoz vitt), a nehéz, sokszor kockázatos, de mindenképp csodálatosabb út helyett (ami kis hegyi ösvényeken keresztül egy gyönyörű öbölhöz vezetett, ahol a víz kristálytiszta és az élővilág érintetlen és egy boldog ember épp koktélt szürcsölget élete párjával)
könnyek csorogtak az arcán; kurvára sajnálta magát és arra gondolt, hogy beszélni fognak róla és sajnálni fogják és utólag majd mindenki átértékeli a személyét és lesznek emberek akiknek nagyon fog hiányozni. ez tetszett neki, elmosolyodott és a mélybe vetette magát széttárt karokkal (úgy sokkal színpadiasabb).
   a temetésen sokan voltak és hetekig beszéltek az esetről, de ez a fasz nem gondolt abba bele, hogy csak kicsit kellett volna törni magát, hogy eljuthasson az öbölbe, ahelyett, hogy olyan emberek életét nyomorította meg a gyengeségével akik ezt nem érdemelték volna meg.
én az öbölbe tartok minden erőmmel.

summer (pocket moleskine)

az idő dalai nem hullámokban terjednek

Áttetszőre kopott szemgödörpárok döngenek bambán, ostoba és értelmetlen vájatok.
   Évmilliók óta szunnyadó állatként lélegzik az erdő. Egymásba ölelnek a fák, ellilult leveleket könnyeznek és az időt éneklik időtlen nyelvükön. Néha meghalnak és korhadt emberek lakmároznak a dalaikból.
A jó emberek már réges-rég berágták magukat a föld puha-nedves gyomrába, hogy az érc csontokhoz tapadva a mindenség összefüggésein merengjenek, vakon, levegő után kapkodva, csúszómászókként.
Áttetszővé kopott szemgödörpárok sóhajtoznak fénytelenül, a teljes őrületbe színtelenedve, istenekké kopva.
   Ahova már az idő sem merészkedik le, ott nincs különbség gránitkocsonyás sötét és a pókhálóbőrű fény között; szerintem ezek a fogalmak még lecsupaszított formában sem léteznek.
Ott csak egy szép és szomorú haldoklás daráléka kavarog a könnyporral telített üregekben.
Oda csak meghalni járunk és mosolyogni.

-ha a szavakból építünk egy csontvázat,kap szinesztézia szerveket, metafora izomzatot, ideg szimbólumokat, bőr szerkezetet és egy darabot magunkból (amit most jobb hijjjjján léleknek fogok nevezni), akkor létrehoztunk egy lélegző, a világra reflektáló és kiható lényt.

hajnali4.éjszakaibusz.én kifejezetten rosszkedvű

Nem is lényegesek a fontos dolgok. Lényegtelen nyomatékosítgatni, nem feladatom. Meg amúgy se igazabb az amit mondok, mint amennyire hamis. Akkor meg ugyan mi értelme? -hogy ne bent gyűljön, és ha úgy érzed valamit megragadhass belőle. Nem vagyok szociálisan érzékeny és néha mégis. Feltehetőleg teljesen elbaszott ideológiák és elvek szerint működök, de nagyon jól tudom, h minimum milliárdok még ennél is elbaszottabb módon irányítják az elszenesedett kis életüket. Nem vagyok és nem is leszek filozófus/vallási vezető/egyházalapító atya/univerzális fény guru és semmi egyéb ilyesmi (bár néha eltudom magam képzelni a 21.századi prófétaként, vaspor sivatagban, fémszemekkel és fogakkal, szinte áttetsző, tejüvegszerű bőrrel, sebszerű mosollyal, neonfény glóriával.) Mi értelme van a létnek? Na szerinted mi értelme van? Nélkülözni egy életen át, hogy aztán egy állítólagos fénybirodalmában boldog lehess az örökkévalóságig? ( ott már nem kell ezek szerint a keresztény értékek szerint tengődni? érdekes...) vagy egy életen át tanulni, hogy aztán a felhalmozott ismeretanyag a semmibe vesszen, amikor a lilára puffadt testedet a földbe ássák? esetleg kifacsarni az életből minden csepp élvezetet, egészen addig még egy összeszáradt, porzó váz nem marad a helyén (és a helyeden)? -talán nem fontos.
Én szerintem talán az lehet az értelme, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Értsd/értelmezd, ahogy akarod és csinálj vele amit akarsz. Úgyse fog soha kiderülni, hogy mi a helyes út.

álmokká fagyhat, csak élned kell

A TV nedv átszűrődött a falbőrön és koradélutáni unalmában füleket bántott. Itt-ott darabosra vénült, alkoholhajtású csontoszsákok tipegtek. Fogatlanul. A pultnál néhány szomorúan szoborkodó sóhajtozott, üveges tekintettel a múltba burkolózva. (Hónap dolgozója, Bulgária, Erzsi, Márti, mindent összevetve maga a vörösparadicsom.)
-Szomorú, részeg, de munkaképes.- Mondták magukról. Persze senkit nemérdekelt.
A falat sűrű fény borította és néha rá-rácsöppent egy-egy alatta ácsorgó tejfölköpenyes, szabadnapos ápolónőre. Mosolyogva nyalták le egymásról.
  Könnyesre csipdeste az idő a helyzet hasfalát.
Amikor a hely esztelen, határozottan hangulatnővelő, ámbár sokesetben kifejezetten idegesítő leánykái elkezdenek gyros-ra nyelt ondót felköhögni, rendszerint tudni: közeleg az éjszaka azon részének vége, amit a közönséges földi halandó egy kiadós alvással szokott megkoronázni. Egy közönséges.
  Odakint az éjszakai sötétség fonalféregként feszíti be magát a szemgödörbe és az orrba. Olyan az illata, mint a  pornófilmeknek. Sok-sok apró körülmény szimbiózisából jobbhijján véletleneknek nevezett szituációk születnek. Ezek a véletlennek nevezett szituációk nem véletlenül rágják bele magukat az életünkbe abban a pillanatában; UV reagáns mosolyokat csal elő, és olyan pillantásokat amiknek a szívre gyakorolt hatása megegyezik egy jobbfajta kokain-dezoxifedrin-MDMA koktéléval.
A hajnal fémváza már elkezdte mérgezni a fagyott betont. Lassan felébrednek a életjeleket produkáló hullák. Én bebújok a takaró alá és elalszom. A krakenbébi hozzámbújik és én álmomban elmosolyodom.

                            akatonaBaläzs|sketchbook|2010may18|<3...
       

csontpor orrba

Feltérképezhetetlen érmetszési módszertan. Összeroskadt mellkasokból fel-felsípolt a csomóssá ragadt bélmeleg levegő, de az életjelek ettől még ugyanúgy a kritikus határérték futóhomokjában fuldokoltak. Az ablakon túl minden gerinc csigolyákra hullott és erődemonstráló eszközzé vált a szélvihar metaforikus csápjai között. A felhők szürkéskéken pislákoltak és meglepően lassan zuhantak a föld irányába, pedig minden bizonnyal nagyon nagy mennyiségben tartalmaztak ólomport és feketére korhadt emberi csontokat. Én nem féltem, sőt teljes lelkinyugalommal szemléltem a külvilág haldoklását. Nem messze mögöttem egy olajkabátba öltözött lány ücsörgött; láthatóan félt. Rámosolyogtam aztán tovább szemléltem az eseményeket: Az épületek hirtelen elöregedtek és szomorúan elfogadták a sorsukat. Teljes apátiába törtek és négyzetméteres darabokban hámlott róluk a vakolat. Nem is sírtak; pár ablak megrepedezett, pár talán be is tört. A hidegporos faltövekben gyomnövények tekeregtek; megbújva a hideg és a szél elől, de most még azok is szenvedtek és csontreszeléket okádtak a szélbe. Panelházak véreztek el és élősködők tekeregtek a liftaknákban nyiltörésekkel, könnymarta arccal. Víz törte át a betont és a mocskot magába mosva megfertőzött mindent, ami élni akart.
Már nem volt kedvem mosolyogni, a lány meg addigra megette a jobb alkarját és jollakottan aludt az ablaknak fordulva. Inkább a földet néztem; ahogy vékony vércsíkok csordogáltak végig a féregtesten.

"demonstratív letargiával kritizálsz, amivel is az egzisztenciámat katapláziába kényszeríted. Szerintem ez az egymás irányába történő regresszív reakcíóhalmaz mindkettőnket deprimál."
  
mond ilyesmiket az ember, egy jólsikerült party után hajnali 5kor, félrészegen, telenyomva minden szarral, egyszálboxerben a fürdőszoba kövén ücsörögve..

a bölcső története { 1. }

azÓceán. Véges, de mégis végtelen szélhideg, és mélybe rángó könnygyomor, és csak suttog és sziszeg és ólomfényű korokból el-elömleng idáig. azÓceán; vízkarcolta, alvó lávateknő, rozsdát habzó dühmassza, és mégis az élet oltalmat nyújtó ősöreg anyafarkasa; azŐsméh. Apró lények nőttek, növekedtek fénytelenül az örök sötétségbe tapadva és közben évmilliárdok súrolták végig a felszínt és okádták tele a mélység fagykormos torkát. Az apró lények megnőttek és mind mélyebbre és mélyebbre vájták magukat a jégsötét anyagban, ami már nem volt cseppfolyós, és nem volt szilárd. Az apró lények hatalmas méreteket öltöttek és lassan egybeolvadtak a mélységgel. A felszínen közben megjelentek az első élőlények és fejlődésnek indultak a Nap alatt sütkérezve. Voltak akik zsákutcának bizonyultak a gömbfelületen és voltak akik vírusnak; a vírusok egyre intelligensebbé váltak és persze terjedtek. Semmit sem tudtak az óceán felfoghatatlan méreteiről és a benne ólálkodó ősöreg lényekről, de odalent tudták, hogy a meleg, fény áztatta felszínen is van élet, bár fiatalabb és halandóbb. A vírus terjedt és kimerészkedett a nyílt óceánra, először csak kezdetleges eszközökön, később gondosan tervezett, monumentális járműveken -szelen élősködő vírushordozókon- , és az óceánt is elkezdték felosztani egymás között és kizsákmányolni az erőforrásait.
Az elsők megelégelték ezt és felcsikorogtak a felszín felé évmilliós haragjukkal. Az óceán kínok közt vergődött és önmagába szakadva sikított fájdalmában. Sebek nyíltak rajta, hol a lüktető sötétség rászabadult a földekre és felmart egészen a hegyek csúcsáig. Ma úgy nevezzük özönvíz, bár az igazságot lassan megfertőzte az emberiség első nagy betegsége: a vallás.
Az ember találékony faj és sokan túlélték a mélység haragját, de rettegtek; ez a zsigeri kegyetlenség még az ember számára is borzalmas volt: az antediluvianok a fénnyel szembeni gőgjükből megalkották a saját emberiségüket az örök sötétség, levegőtlen halálvermében, magábanyúzva a Föld legszebb férfiait és legszebb nőit. Leviathanokat szültek, akik a levegőt lélegeztek, hogy hajlékul szolgáljanak a szerencsétleneknek és örök leckeként szolgáljanak az emberiségnek, bélférgeik szenvedései által.
Lassan ez a történet is a homályba veszett a vallási vezetők okán, de a felfoghatatlan kegyetlenséget beleolvasztották saját tanaikba.
Az anteliuviánok évezredekig nem hallattak magukról néhány rendhagyó esetet kivéve (emberre volt szükségük vérfrissítés gyanánt, és kegyetlen szörnyetegeik által hajókat rántottak a mélybe) ; egyszerűen élvezték, hogy istent játszhatnak. De az ember beteges hatalomvágya még ezeket az ősöreg lényeket is megfertőzte és az antediluvianok kegyetlen mosolyra húzták szájaikat.

 2010tavasz. (sketchbook, pocket moleskine)

és aztán rám mosolygott a felkelő nap országa

A tenger csak mély fejhangon morajlott és álmosan sóhajtozott bizonyos időközönként, de beszélgetni azt nem akart. Hajnal volt, a Nap még nem kelt fel, de már elkezdte felolvasztani az ég alját és megvakítani a csillagokat.
Mezítláb ültem a csípős homokban és füstszövetbe burkolózva etettem a tüdőrákot, bár élvezettel tettem, mint akinek minden mindegy. Persze az igazság az volt, hogy nem, hogy nem volt minden mindegy hanem az életem fordulóponthoz érkezett, de utoljára még látni akartam a napfelkeltét, mert biztos voltam benne, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem errefelé (persze, tudom, soha nem mond, hogy soha, de akkoris).
A part néhány eldobált sörösüveget leszámítva teljesen üres volt, szöges ellentétben a fejemmel, ahol is a fényt megszégyenítő sebességgel cikáztak a gondolatok a jelenemet és a jövőmet illetően. -a múlton most nem volt kedvem rágódni.- Alig négy órám volt hátra a Barcelonai gép indulásáig (ahol pár óra várakozás után egy másik továbbrepít Tokyoba ) és a cuccaim még szanaszét hevertek a szobámban. Arlette még aludt. Őt nem érdekelte holmi napfelkelte, túl gyakorlatias lélek volt ahhoz, hogy az élet ilyen apró örömei miatt felkeljen. Ő volt a legjobb barátnőm, bár az elején utáltuk egymást, részben azért, mert az össze pasival megkuratta magát akivel én akartam kavarni (utólag bevallotta, hogy sokukkal csak azért, hogy engem bántson ezzel is, de aztán fordult a kocka), részben pedig azért, mert teljesen más a természetünk és ez az első pillanatoktól kezdve elég erőteljesen kiütközött, de mindegy is, értelmes felnőtt emberek módjára áthidaltuk ezeket a problémákat.
Ezt most le kellett írnom. Van ilyen; nyilván oka is van, de nem fogok ezen rágodni.
  Amugy Rijekának hívnak. A szüleim meghaltak amikor három éves voltam, úgyhogy nem tudom miért egy város után kaptam a nevem, ahol ráadásul sohasem jártak. Nem mintha zavarna a dolog, igazán megszerettem a nevem.
  Az ég alja egyre jobban lüktetett; még sohasem jártunk japánban és nem is ott akarunk meghalni, de most ezt dobta a gép. Az első sugarak végigcsaptak a tengeren, és a horizont fémes izzásba kezdett, omladozó, puharózsaszín glóriával az azúrkék égen. könnyfátyol.

és megtelt a szeme élettelen csókokkal

Az első sugarak még megtapadtak a lehetetlen színű, csíkos függönyben, meghitt kis odúvá emelve a kopottas padlásszobát. Alakját tekintve téglalap, burkolatát tekintve hámló sárgás-piros tapéta, a korra oly jellemző szemetkarcoló hanyag népiességgel átitatva, míg a padlót színtelenre lépkedett rojtszőnyeg borította itt-ott, alatta meg hajópadló igazi tengerszaggal. A hosszú falakon nem volt se ajtó se ablak, ellenben a rövidebb falaknak jutott vagy ebből, vagy abból. Lehetett hallani, ahogy a tetőre pottyan az érett gesztenye, majd végig görög a tetőcserepeken mintha a Holdon járnának.
  A szobában különben nincs sok bútor, már csak a hely szűke miatt se, de minden bizonnyal a legfontosabb tárgy az ablakkal szemben elhelyezett tölgyfa íróasztal, teleélve, melegen. Írógéppel. az asztal felett van egy hosszú polc is, saját készítésű, hosszú nyakú üvegekkel és könyvekkel töltve. Az üvegek nagyrészében ujjnyi vastag méregpaprikák hömpölyögnek, néhányban kiégett, kocsonyásra puffadt cseresznye, esetleg körte, barack, áfonya, de akad amelyikben valami egészen más. A polc végén vastagfalú pirospettyes és virágmintás bögrék kacérkodnak a napfénnyel, de sokadjára sem engednek a színükből. Aztán persze van egy nagy, vastagcsontú szekrény a sarokban, valamikor nagyonrégről és előtte egy kicsit bátortalan kiállású, fémkeretes ágy telistele párnákkal és takarókkal. A maga tökéletlenségével tökéletes birodalom ez, egy birodalmi lépegetőnek. Amikor az ég bőre megereszkedik a levegő megtelik régi korok fájdalmával, szépségével, akkor én leülök a tölgyfa asztalhoz és az írógép halkan felnyög.

lelki tumor

"Csak a belső érték számít!" -mondja ezt az, aki ronda.

"A pénz nem boldogít" -mondja ezt az, aki csóró.

"Én a keresztény értékek szerint élek!" -mondja ezt az, aki hülye.

"Hát akkor gratulálok nektek ostoba nyomorékok! pacsi" -mondom ezt én.

te mit mondasz?

szociálisan érzékeny idős hölgy keres törődésre, szeretre vágyó unokát.

Aranybarnán hunyorogtak a bútorok a megannyi ablakon beáramló fényben. Néha, alig érezhető hűvös bizsergésként végigzúgott a szellő a házon édeskés virágillatot karcolva a pórusaimba. A szobák megmagyarázhatatlan nyugalmat és melegséget árasztottak, talán a hozzáértéssel összeválogatott antik bútorok és a szellőben halkan remegő virágok okán, talán valami egészen más miatt. A konyhából egy ideig Brahms 4. szimfóniájának szólt majd hirtelen szinte minden átmenet nélkül átrecsegett Mendelssohn E-moll hegedűversenyére. A disszonáns váltástól kicsit magamhoz tértem, valójában fel sem tűnt, hogy leültem egy nagyon puha, tippem szerint biedermaier kanapéra és a bal hüvelykujjammal egy festet porcelánvázát simogatok.Éreztem, ahogy újra felkúszik az orromon a virágillat és a meleg, örömpuha látvány körbeölel. Becsuktam a szemem és mosolyogtam. Már fel sem tűnt, hogy időközben Dvorák Szláv Táncaira váltott a lemezlejátszó.
      Csupaszív nagyi a pincében álló hatalmas fémasztal előtt állt és a halkan dudorászva előző "unokája" maradványait pakolta bele egy rozsdás fémlavórba. Odaföntről semmi zajt nem hallott Antonín Dvorák táncain kívül és ez örömráncos, de mégis kárörvendő mosolyt hasított az arcára. Nyilván már elaludt az ő kicsi unokája és minő fájdalom, de soha többé nem fog felkelni szegényke. De ő azért gondját viseli majd; a halott gyerekekkel is kell valakinek törődnie.

összerepedt, majd felpuhult az ólomfelhők súlya alatt

Történt már veled olyan, hogy egy tehetetlen halmaznak érezted magad? Olyasmi érzés mintha az addig friss, puha és inger gazdag váz hirtelen elkezdene száradni, keményedni, és vastagodni, és börtönné szilárdulna az, ami addig annyira barátságos és megnyugtató érzéseket váltott ki. Jelentem nálam ez a helyzet.Inkoherens viselkedési formulák, érzelmi fekélyek és introspektív mazoizmus váltakozása; az ok ínhüvelygyulladás, ami nekem felér egy alkar amputációval nagyjából. Sokat nézem a felhőket és a fákat és ilyenkor valahogy nem gondolok a bal kezem helyén éktelenkedő csontporos húsdarálékra. Nem tűnök túl aktívnak, pedig sokat írok. Van mit és jó nézni, ahogy hámlanak a bőrkötéses jegyzetfüzet lapjai a betűk nedves súlya alatt (írni jobbkézzel is tudok). Jó ilyenkor figyelni a világot; nem céllal és kognitív jelleggel, hanem csak úgy. Nem is gondolnád, de ami fontos az belerágja magát az agyba, csak elbújik egy sötét biztonságos helyre, de attól még ott van. Azt hiszem én ezekből a lárva-emlékekből táplálkozom és bontogatom ki őket történetekké a hosszú, de néha egész kellemes emésztési folyamat után. Éjjel sokat eszek. Az éjszaka immorális mivolta rendkívül vonzónak hat, bár néha eléggé szőrös és kellemetlen szagú a tér és organizmus szimbiózisa. Szinte csontforgácsos folyékony üveggént csordogálok a világban, de néha megtöröm a fényt. Néha nehéz megfogalmazni, hogy mi az ami releváns és mik azok a szavak amik tényleg életet adnak a gondolatnak, látványnak, De igyekszem.

szeret téged!

Láss csodát és hitetlenkedj! A leprás elzárva élt a világtól, persze nem ő akarta így. A métervastag betonfalakon is átütött a gennyszag és az önmagát rohasztó hús nyálkocsónyás bűze. A leprást mindenki magára hagyta, nem látogatta a családja, nem foglalkozott vele senki sem. Egy apró fémkürtőn szórtak be neki ételt, persze csak ha valakinek eszébe jutott. És a leprás hitt. Hitt az emberekben és alapvetően az emberi jóságban. Hitt isten szeretetében is. Egésznap imádkozott és bűnbocsánatért könyörgött istenhez. A teste napról-napra egyre torzabb és undort keltőbb lett. Először az ujjai száradtak le a kézfejeiről és lábfejeiről, majd a kéz és lábfejek is leváltak. A teste oszlott, de ő még életben volt és csak a jóságot látta mindenben. Lassan megvakult mert a lepra átterjedt az arcára és nemes egyszerűséggel kiömlöttek a szemei a koponyájából. A bőre lefoszlott a darabokban nedvedző húslila testről, de az agya még ép volt és ő csak isten jóságát érezte magakörül.
isten meghallgatta végre az imáit jó volt hozzá: pár nappal később az országot sújtó aszály következtében belháborúk alakultak ki a lepratelep közvetlen közelében. A háborúzó felek nem voltak egyenlő létszámban közel sem és a kevesebb emberrel rendelkező törzs a lepratelep bombabiztos falai között keresett fedezéket az amúgy nagyobb tűzerővel is rendelkező ellenség elől. Ekkor akadtak rá a leprásra. Arra se vették a fáradságot, hogy végezzenek vele mielőtt elkezdik feldarabolni és sok másik leprás levágott végtagjával együtt az ellenség közé hajítják az ő kezeit és lábait is, hátha ezzel megijesztik, esetleg megfertőzik az ellenséges tábor tagjait.
isten szeretete határtalan.

hallgass mária rádiót!!! jézust adja neked...

új rajz.

katona balázs | moleskine 2010

suttogd, hogy akarod

Szinte ragacsos porrá morzsolódott az idegpályákba gabalyodott szófoszlány, de aztán valahogy mégis megúszta a dolgot és az odvas arcból porcelán-karcosan elő sistergett. A hangszálak persze pattanásig feszültek, többek között a gennyes hangszálgyulladás okán, de nyilván közrejátszott az elfogyasztott alkohol és amfetamin mennyiség is. Megüresedett lakásokból visszhangzott - soha nem lehetett tudni, hogy éppen hol játszik a szerencsétlenekkel. A levágott testrészekből ékszereket és szerszámokat készített. Kaját csak azért nem, mert állítólag vegetáriánus; ezt azért rendkívül nehéz elhinni egy szexuális bűnözőről. Az arcán jégkásává roppant a bőr, a koponyája átsikoltott rajta, valahányszor leállt a kezei alatt az élet. Egy pillanatra megfeszült a teste, a szemei nedvedzve felakadtak, az ajkai elkékültek és remegni kezdtek, majd nyelt egyet és kipréselte magából néhány hangot amik betűkké fagytak, azok meg egy szóvá: szeretlek.

ez tökspontán. másnapos vagyok, hisztis és kibaszottul idegesít a valentin-nap létezésének ténye. nemtudom, hogy van-e itt összefüggés, de valahol biztos.

háhh.

Újfent hihhetetlen logikám segedelmével arra a következtetésre jutottam, hogy ha dugásról szol a közvéleménykutatás az sokkal több embert érdekel, mint például, hogy akarsz e könyvet írni meg úgy általában hogy állsz ehhez a kérdéshez. Úgyhogy marad a jólbevált téma kicsit megcsavarva.

betonkaptár

  gerince megfordult a tengelye körül és elém zuhant. valaki szétnyírt torokkal felhörgött ott messze, aztán az aszfaltba olvadt a hangja. két-három húsvörös méh elrotált a fejem mellett és üveghangon felvisított a parakürt, valahol fenn a szürke anyaghalamaz felett.
Te azt hiszed itt kezdődött. nem.
  kifakult tigriscsíkos hajnal rángott, talán valamivel hűvösebb mint az elmúlt hetekben megszokott. még bűzlöttek az utcák a szakadozó, de már lassan fénnyé melegedő éjszakától.
egy füstokádó, alagsori kocsmában ébredeztek. felvágták az éjjel összenőtt szemhéjaikat és nagyokat csöppenve körbenéztek, hogy mi. mikor tudatosult, hogy ugyanaz, mint mindig, akkor kirendelték a kocamázas húspálinkájukat és öklendezve lezúzták a torkukon. volt aki poharastul. miután végig kurták a munkaköri leírásából fakadóan felajánlkozó pultoslányt kirecsegtek az utcára.
talán összeölelkezve megnézni a napfelkeltét, talán fejbelőni az ordibáló, merevrészeg öregasszonyt és utána folytatni, még fel nem sír a kaptár.

. . .és gyermeke odaadóan felsikoltott

Nagyon meleg volt. Lomhán kavargott az összeszáradt mezők felett a forró, elhasználódott levegő, akár a tüdőprés. Az összeroncsolt földeken állattetemek heverésztek oszladozva, boldogan döngicsélő légyrajok lakhelyül és táplálékforrásául szolgálva. Barnán lengett a rothadás bűz, bebújva még a kibaszott bőröm alá is.
Lassan, rovarléptekkel haladtam az élesre fonnyadt talajon, hátha eljutok valahová idővel. Elbotorkáltam egy döglött borjú mellett. Egy kislány lopva rám tekintett, majd tovább ette a lilásbarna, rothadt, már-már kocsonyás húst; megálltam. A gyomrom összeugrott és görcsösen összeszakadva hánytam. A kislány egy ideig nézett -biztos örült a társaságnak-, majd újra eltűnt a püffedt belek között. Könny folyt a szemeimből; mart. A kislánynak hiányzott az egyik karja, csak egy üszkös, gennyfátylas csonk állt ki a bordái közül; őt is megakarták enni nemrég. Testét gyulladt fekélyek lepték a vérmocsok alatt.
Összeszedtem magam és tovább támolyogtam. Utánam sírt; nem fordultam vissza.

_ _ _ _ _ _ _

igen tudom, hogy lassan kezd unalmassá válni a belezős, dögevős, kannibálodós, csonkokkal túlterhelt remekműáradat, de szokásom egy adott témához/ötlethez/hangulathoz több félefaja egypercest is írni.
hamarosan jelentkezem valami újjal..

és fénytelenné csiszolta gyermekét

Soha nem volt mintagyerek, de legalább voltak elvei és céljai. Egy ideig a város volt az otthona, mint a többieknek, aztán egyszercsak azon vette észre magát, hogy egy apró, de annál csinosabb erdei házikóban éldegél és fát gyűjt, hogy legyen mivel fűtenie. Az ablaka alatt csipkebogyó bokrok lengedeztek a csípős késő őszi szélben és odafent a vénséges fák rozsda-pozsgás koronájában apró vörösbegyek csikorogtak a hideg ellen. Aztán elkezdtek tovább ömleni az évek. Lassan sejtelmessé fagyott az, ami mind ez idáig kérgesen ropogott. Sorra beletört a kulcslyukakba, úgy érezte, hogy soha nem tudhatja meg, hogy mit rejt egy vélt, bár soha sem látott másvilág .
--------
A színek letisztult semmitmondó áramkörökké fagytak és ő csak ült a város felett a rózsaszín szemű lánnyal -nem emlékezett, hogy honnan ismeri- és alig látható, de annál őszintébb mosollyal figyelte, ahogy a házak közül menekülő langyos áramlatok a hajával keringőznek. Kezdtek beigazolódni a félelmei; a levegő fogyott és a világ csak torzult és hanyatlott a szenilis és arrogáns égi lény óvó kezei közt.
Egyik éjszakáról a másikra elfogyott minden. Megindult a kannibalizmus és nekrofágia betegségekkel átitatott dicső kora.
Minden letisztult, mégis hörögve okádta a rothadó, zsíros mocskot. Azt mondták, hogy az idő végelgyengülésben meghalt; valójában isten - még - élve beásta a mérgezett, kékké oszlott hússal teli földbe, hogy élhetetlenné tegye az örökkévalóságot.
--------
- Ő csak rohant és rohant a rózsaszín szemű lánnyal...
...még a többiek zokogva ették egymást. -

ugye szex!?

nos lezárult ez a rendkívüli mértékben komolyanvehető közvéleménykutatás és jómagam azt szűrtem le mindebből, (nem csekély logikai érzékemet csillogtatva) hogy dugni szeretünk és nem nagyon van olyan faszfej aki még elhiszi, hogy a házasság után szex az követendő és jó ( ha tudtok ilyenröl kérlek végezzetek vele! )
különben meg megsem lepődök, hogy az erőszakszex nyert! jóis az. grrrrrr!:D

ja amúgy már javában töröm a fejem az ujabb közvéleménykutatás témáján:D

rozsdasíp

A gyerekek mondókákat hörögtek a játszótéren és használt tűkkel udvaroltak egymásnak. Így öt emelet magasságából is elég jól halható volt a féktelen, vírus és baktérium csomókkal terhes jókedv.
Én személy szerint tízperce fulladtam bele a kádba egy nagyobb mennyiségű amfetamin-vodka kombó segítségével. Hámréteg alá égett darázsfészek.

sinekbe mar az éjszaka

Már elhagytuk az utolsó települést is amikor felébredtem. A kocsiban rajtam kívül csak egy ősöreg, zsírbarna rongyokba és zsákvászonba öltözött ránchalmaz ült, valahonnan a XVIII. századból maradhatott ránk, így volt lehetőségem bőven az ablak mellé ülni, merthát ott szeretek. Néztem a magányos gólemekként vigyázó villanypóznákkal telített üres de nyugalmat árasztó tájat és a gondolataimba süppedtem. A gőzmozdony öregesen kattogva haladt az időporos, téli álmát alvó hegyek közé; a földeken hatalmas fekete varjak ólálkodtak. A város nagy darabokat rágott le rólam, el kellett jönnöm egy időre a ragacsos, hideg füstként terjengő időtlen nyugalomba, hogy összevarjam a belém vájt nedvedző lyukakat és magamba szívhassam az erdők lemondással terhes magányát.
Arlette és Rijeka nyolc nap múlva utánam jönnek. A testük önmagát emészti, de szükségem van a magányra, ezt megértik. Tudják. A fejem felett tompán kopog az elfagyott fém, apró fagypont alatti tündérek keringőznek a mozdony kiáramló füstjében. Késő este lesz, mire a vonat befut arra az állomásra, ahol én leszállok és aminek létezését semmi sem indokolja. A gondolatba is beleborzongok, hogy a vaksötét, húsos éjszakában kapaszkodjak fel a hegyre, szörcsögő hideg árnyak között, amiknek milétéről inkább jobb nem is tudni, de én akartam így. Vonz az elhagyatottság, vonz, hogy félhessek az özönvíz előtti ismeretlentől.
Az utazótársam néha megremeg, hallom, ahogy kilélegzi az időt.
Megkopott, fekete-fehér fotográfia, a sarkai elszíneződtek és beszakadoztak. Egy frissházas parasztpárocska áll a kerítés előtt kéz a kézben, a deszkákon mázas köcsögök. A menyasszony terhes ez jól látszik a díszes ruhán keresztül is, a férj kisfiúsan mosolyog, nincs hüvelykujj a bal kezén. Ennyi idő távlatából is látszik a méz állagú boldogságuk.Az egyik köcsögöt egy borzas kölyökmacska nyalogatja. Tavasz lehet.
Ahogy telnek az órák, úgy telek meg én is ennek a világnak a hangulatával. Talán az emlékei is belém ivódnak. Szükségem volt már erre.

csönd

A folyóparton három össze erjedt hulla feküdt egymás mellett; a víz néha alájuk ömlött egy-egy hullám képében, ilyenkor megmozdultak alig észrevehetően. Puhának tűntek de görcsösnek, az arcukon magasztos mosoly rágcsált, a szemgödreik telve ebihalakkal és folyami iszappal. Még a gyerekek sem játszottak velük..
A part mentén mélyeket böffentő, térdig érő fekete mocsár húzódott. A hullákat ide vetette a tavaszi áradás feltehetőleg valamelyik közeli polipfaluból. A rothadt hal és szarszagot árasztó mocsár lassan magába szívta a szürke testeket, de addig jóféle eleségként szolgáltak a vízi madaraknak és remek játszótársként szolgálhattak volna a gyerekeknek, (némelyik mocskos, nejlonbőrű bányászgyereknek húsként is) de a gyerekek ma kihagyták a mókát, a hangjukat se lehetett hallani. A parti bozótokon túl, nagy ásítozó, aranyszáraz mező húzódott. Nagy szénaboglyák szunnyadoztak rajta mindenfelé, ettől függetlenül meglehetősen messze egymástól, de a gyerekek sehol sem voltak. Nem dobálták egymást szamárkóróval és töltény hüvellyel visongva, mint ahogy szokták, csak a friss nedvdús tavaszi szellő csapongott ide-oda a boglyák között, néha belemarva a pipacsokba is. A Napot nem takarta sem felhőreszelék, sem pedig csikorgó madárraj, mégis mély arany színbe süllyedt minden pedig kora délutánra járt még csak. A mezőn túl nyírfaliget morgott bárgyún, de a gyerekek nem játszottak ott sem.
A gyerekek valójában sehol nem játszottak.
A parton fekvő három hulla néhány nappal korábban erre a vidékre látogatott. Akkor még éltek. Akkor még a gyerekek is éltek. A gyerekek előbb meghaltak mint a három férfi, akiket lassan magába tép a mocsár. A gyerekek unatkoztak és akkor meglátták a három férfit. Megölték őket higannyal és kifektették a partra. Játszottak velük egy darabig, de aztán megunták. Unatkoztak, majd elkezdtek szomorkodni. Szomorkodtak, hogy megint unatkozniuk kell kitudja meddig, talán az idők végezetéig.
Ők is ittak a higanyból és kifeküdtek a partra a három hű játszótárs mellé.
Őket már elsodorta a víz hajnalban.

10 ok, ami feljogosít egy idegen fajt az emberiség teljeskörű kiírtására

1. a dagadt emberek létezése

2. menstruáció fétis

3. olyan faj ne létezzen, ami élni hagyja a neonácikat meg a mocskos tolvaj cigányokat

4.az a tény, hogy napjainkban még mindig létezik a katolikus egyház (minden mellékhajtásával együtt) és emberek milliói veszik komolyan annak ellenére, hogy ezek az aberrált faszfejek ilyen dolgokon vannak leakadva a túlnépesedés korában, mint a fogamzás gátlás és a házasság előtti szex erkölcstelenségét rikácsolják folyamatosan, mikor nyilvánvaló, hogy a jelenlegi generációk az élvezeteknek élnek. (ez egy gyönyörűséges mondat lett...)

5. vannak emberek akik szexuális kapcsolatot létesítenek állatokkal és ezeket az embereket nem húzzák rá egy tank ágyúcsövére

6. vannak emberek akik szexuális kapcsolatot létesítenek kisgyerekekkel és ezeknek az embereknek nem varnak a gyomrába egy időzített repeszgránátot

7. jelenleg is léteznek diktatúrák

8. a tény, hogy nem legálisak a drogok!!!!

9. a 21.században vannak még nők akik nem borotválkoznak... boáááááááááÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

10. maga az a tény, hogy az emberiségnek még nem sikerült kiirtania önmagát például egy zombivírus, vagy kollektív spontán öngyulladás, esetleg egy mesterséges fekete lyuk segítségével.

ismerd meg önmagad

Az első dolog talán az értelmezhető zajok eltűnése volt.
A foszlánylegyek beköpték a hajnalt idegesen feszengő, lárva arcú senkikkel, akik valakikké próbálták dolgozni magukat. Ezek a lárva arcú senkik valójában akár küldetéstudattól vezérelt mazochisták, a legjobb barátnői pasijaival kúrogató tizenéves kisribancok, vagy akár egyik napról a másikra élő, hatgyermekes anyák is lehetnek; nem számít tényleg, mindennap minden percében ezek a lények lengik be a város minden szegletét, de főleg azokat amik mellett üveges tekintettel előrebámulva mész el mindennap. Nem közönymaszk, hanem egyszerűen olyan anomáliák, amit maga a város -épületek vasbeton szerkezetei, sose látott elkorrodált csatornahálózatok, szükségtelenné vált sikátorok és helyváltoztatásra is képes, amúgy organikus utcák- hoznak létre rendszerint. Ezeken a helyeken logikusan a zajok is egészen más természetűek mint egy olyan helyen, ahol például nem fordulnak elő ezek a szeretetre méltó senkik. Amikor felkeltem még alig csikordult a kintről beáradó sötét. Alig tapintható kaparászás jellemezte a hajnalokat a szobámban, talán a falakból, talán azokon túlról, de most nem; akkor még nem tűnt fel. Teljes csönd volt egy periodikusan ismétlődő, dohogásként induló, majd pulzáló csikorgássá változó hangon kívül; persze akkor még nem tűnt fel. A csapból véres gyomorhang folyt, a mikrohullámú sütő pedig úgy vinnyogott, mint egy nagyon öreg újszülött; persze ezek a dolgok se tűntek fel még akkor. Megreggeliztem, a tányért és a bögrét beleraktam a mosogatóba, süvített, mint a színezett idő. A fürdőszobában ropogott a fény és én a tükörbe néztem.
A senkinek lárva arca volt és egy fogkefe lógott ki a szájnyílásán. A bőre lilás drótokkal teleszőtt kocsonyára hasonlított mind állagra, mind kinézetre. A fejletlen látószervek körül gyulladt és sötétebb színű bőr feszült, még az arc inkább puhának tűnt, ehhez a hatáshoz hozzájárult a világosabb tónus is. Mindent összevetve egy teljesen átlagos lárva arcú senki voltam.

a legédesebb savzuhany

Teljesen elváltozott ez a néhány négyzetméter legutóbbi látogatásom óta. A tárgyak püffedten rikácsoltak, de jöttömre mind elhallgatott és csak figyelték újbóli érkezésem okát.
Azt hiszem, hogy egy kicsit meghalni jár ide az ember, hogy másként szülessen újjá. Jobbként. Ahogy körbetekintettem újra elfogott az a meghittséggel átitatott jóleső világvége hangulat és önkéntelenül is elmosolyodtam; bár éreztem, hogy valami belém mar.
A földet meghatározhatatlan eredetű, de kétségtelenül szerves anyag borította. Mintha karácsonyi izzók olvadtak volna az idő keretéhez, sőt talán még azon belülre is csöpögött volna valami a karcosan sivalkodó anyagból.
A levegő kocsonyás üvegén át kifejezetten érdekfeszítő volt a helység. Kicsit monokróm, kicsit mégsem, kicsit túlvilági, kicsit nyúlós, de szép.
Nem emlékszem, hogy párnapja is ilyen lett volna.
Akkor nem egyedül jöttem és ezért nem is volt időm alaposabban szemügyre venni ezt a néhány helységet. Most ezt legalább bepótolhatom.
Amúgy lakik fölöttem egy olyan lény, amiről bárcsak elhihetném, hogy mese, de mivel a saját szememmel láttam ezért nem hiszek ilyesmit. Egy fekete lárva. Hallom ahogy halkan motoszkál a saját testnedvével bevont lakásban és kaparássza a falat meg a parkettát. Néha halkan sikongat is hozzá és eltudom képzelni, ahogy önelégülten mosolyog. Mindegy nem bírtam tovább hallgatni, úgyhogy leléptem és idejöttem.
Úgy emlékszem, hogy nem erre számítottam. A szememben elpattantak az hajszálerek és az orromból is elkezdett szivárogni a vér. Az elmém túlrobbant az univerzum határain, majd egyetlen pontba sűrűsödött magához ölelve a végtelen transzcendens emlékeit és én zokogva a földre rogytam.
-Férgek zuzmognak a testekben és almáikban. A Nap szerintem kettészakadt és most ráömlik a Földre, hogy elpusztítsa a húst.-
Ez a hely mocsokban tobzódott napokkal ezelőtt is, de nem így. Most nem a szürke húskupacok erkölcseinek kicsúfolásáról és kifordításáról van szó, hanem tényleg rothad és oszlik az egész. A befelé dőlő falakról valami zöldes darálthús szerű életforma csöpög alá és böfögő halommá gyűlik a felpúposodott padlón. Ebben a szobában mindössze egy neo-rokokó dívány hever, megszáradt szartól és vértől alázottan, meg egy sámliszerű fatákolmány egy fél üveg folyadékkal a tetején. Kezdek gyengülni a belém tóduló bűztől és a szemem alatt vájkáló látvány kiirthatatlan petéitől.
Nagyjából a gyomorzsibbadással egyidőben veszem észre az ajtófélfának támaszkodó lányt: karba font kézzel áll és édesen rám mosolyog; már várt rám. Ezt a ruháján látom, vagyis annak hiányából (csak harisnya ). Nagy labradoritkék szemeivel a szemembe néz, közben az ajkába harap. Hozzálépek ,megérintem a csuklóját; forró és lüktet. Én is lüktetek, bár a testhőmérsékletem alacsonyabb az átlagnál. A másik kezével megfogja a nyakam és a számba harap.

A felettem lakó löttyedt fekete lárva 2napja bebázódott, úgyhogy rá már nem foghatom, hogy újra itt állok a szétmállott falak között és újra végigcsap rajtam az a meghitt de jóleső világvége hangulat.

hasadra süt a Nap!

Először a hájasan kavargó hajnali hideg hányta tele a rokokós giccsben tobzódó, ám mégis vértelen álmát jelenlétével, aztán ő hányta tele a hajnali hideget. Remegve lefordult a testmeleg ágyról halkan puffanva a hűvös padlón. Megnyúlt és összehúzódott a szájára és orrába tapadt savas vér, csukott szemeiből könnyek csorogtak, a mellkasa lüktetett, majd a szervezete kilökte az utolsó liter testidegen anyagot. Lassan kinyitotta a szemeit; képtelen volt fókuszálni, egy helyre nézni és elviselni azt a kevés fényt, ami beszűrődött a szobába, ezenkívül addig szinte soha nem tapasztalt mértékben szédült. A környezeti ingerek túl gyorsan és nagymértékben érték ahhoz, hogy az agya megfelelően fel tudja dolgozni; pánikba esett és az egész teste görcsbe rándult. A végtagok lehetetlen irányokba feszültek, borzasztó kínokat okozva. A feje úgy csikorgott, mintha egy dühös légyraj fészkelne a koponyája alatt, belemarva a húsba és az agyába. A fájdalmai túllépték az a határt amit egy ember még képes elviselni. Végre elájult.
A Nap már csak egy halvány vöröses árnyalattal emlékeztetett egész napos tündöklésére, amikor végre kinyitotta a szemtét. Ugyanott feküdt, ahova fél nappal korábban zuhant –alig pár centire a padlóba száradt, irreális színű vértől-. A hajnali görcsökre és a fejfájásra semmi nem utalt, de a szemgolyója még mindig lüktetett és még mindig homályosan látott, bár ez percről-percre javult. Összeszedte magát és végre feltápászkodott; az arcán már semmi jele nem volt annak, hogy hajnalban úgy viselkedett, mint akinek percek vannak hátra az életéből. Végülis miért lett volna jele? –minden egyes kurva napja így indult.