Soha nem volt mintagyerek, de legalább voltak elvei és céljai. Egy ideig a város volt az otthona, mint a többieknek, aztán egyszercsak azon vette észre magát, hogy egy apró, de annál csinosabb erdei házikóban éldegél és fát gyűjt, hogy legyen mivel fűtenie. Az ablaka alatt csipkebogyó bokrok lengedeztek a csípős késő őszi szélben és odafent a vénséges fák rozsda-pozsgás koronájában apró vörösbegyek csikorogtak a hideg ellen. Aztán elkezdtek tovább ömleni az évek. Lassan sejtelmessé fagyott az, ami mind ez idáig kérgesen ropogott. Sorra beletört a kulcslyukakba, úgy érezte, hogy soha nem tudhatja meg, hogy mit rejt egy vélt, bár soha sem látott másvilág .
--------
A színek letisztult semmitmondó áramkörökké fagytak és ő csak ült a város felett a rózsaszín szemű lánnyal -nem emlékezett, hogy honnan ismeri- és alig látható, de annál őszintébb mosollyal figyelte, ahogy a házak közül menekülő langyos áramlatok a hajával keringőznek. Kezdtek beigazolódni a félelmei; a levegő fogyott és a világ csak torzult és hanyatlott a szenilis és arrogáns égi lény óvó kezei közt.
Egyik éjszakáról a másikra elfogyott minden. Megindult a kannibalizmus és nekrofágia betegségekkel átitatott dicső kora.
Minden letisztult, mégis hörögve okádta a rothadó, zsíros mocskot. Azt mondták, hogy az idő végelgyengülésben meghalt; valójában isten - még - élve beásta a mérgezett, kékké oszlott hússal teli földbe, hogy élhetetlenné tegye az örökkévalóságot.
--------
- Ő csak rohant és rohant a rózsaszín szemű lánnyal...
...még a többiek zokogva ették egymást. -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése