lelki labirintus érzelmicsonkoknak

én másban keresem a boldogságot, te másban keresed a boldogságot, ő másban keresi a boldogságot, mert a saját univezumunk önmagában életképtelen egészen addig, amég egy másik bele nem csapódik és az erők ki nem egyenlítik egymást, hogy rendszert legyenek képesek alkotni. Egymásba és egymáskörül keringhessenek külső tényezőktöl zavartalanul.
  Így lenne időtlen és szép az élet, de valójában erőanomáliákat gerjesztünk és az univezumainkat egy multiverzális monopoly fizetőeszközeivé tesszük, saját bevallásunk szerint tét nélkül;
  -de valójában (több mint valószínű, hogy) van tét, ráadásul meglehetősen nagy: öncsonkolt, kompatibiltását vesztett világokká hasadunk és azt reméljük, hogy majd valamikor az időtengelyen jobbra kiteljesed(het)ünk, az addig elkövetett ballépésektöl és hibáktól függetlenül, amik kétségtelenül nyomot hagynak abban az anyagtalan énben, amit jobb híján léleknek szokás nevezni..
élvhajhász önkannibalizmusomnak köszönhetően csonkká váltam, nem bántam meg, sőt élveztem, de kiteljesednék; az ember rendelkezik egy olyan képességgel ugyanis, hogy a "bizonyítottan lehetetlen"-t is meg tudja oldani, ha valóban hisz benne.

{éjszakai busz. valamikor hajnali 4 környékén egy meglehetősen furcsa este és közvetlenül egy rendkívül rövid, ám annál súlyosabb telefonbeszélgetés után.}

sziromfény

A plafonon egy kaptárnyi méh zsizsegett. Egymáshoz csikordultak, fájdalmasan szürcsölték a levegőt. Meglehetősen szokatlan körülmény, ha figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó plafon egy XV. Lajos korabeli bérház egyik, elsüllyedt hálószobáját fedte, amit lassan nyeldekelt az ingovány és körbenőtte a természet, felszíni koralzátonnyá faragva az egykor nyüzsgő épületet.
A darazsak alatt összebújva aludtunk tudomást sem véve a plafont borító méhtengerről. Hajnalédes virágillat repedezett keresztül a szobán, minden egyes fuvallattal, bele- belekapva a hajunkba, végigúszva a bőrünkön. Aludtunk és nagyon messze jártunk; évezredekkel arrébb.
De számunkra nem telt az idő. A tavaszt emlékké perzselte a nyár, a nyarat oszlásba fojtotta az ősz, és az őszt jéggé dermesztette a tél.
Mi távoli galaxisok spirálkarjain keringtünk, felfoghatatlanul komplex naprendszerek élettel beporzott mélyén és boldogok voltunk, hogy láthattunk egy újabb világot, ahol semmi sem hasonlított a Földre és mégis ott rejtőzött a  hasonlóság az apró részletekben.
Néha egy-egy méh lezuhant és a takaró redői között bolyongott amég erejéből tellett, a szerencsésebbek visszatudtak szállni a fejünk főlé, a többi örökre eltűnt a redők mélyén.
Néha, mélybe süllyedt éjszakákon furcsa lények másztak be az ablakon, de sohasem maradtak odabent egy lélegzetvételnyi időnél tovább. Miattunk nem.
De mi csak aludtunk ott az idők végezetéig összebújva, másvilágokba álmodva magunkat.