tengerek és tengerek és tengerek

A kikötőt elkerüli az idő. Vagy egyszerűen csak ide jár aludni, nemtudom. A tenger üveghangon morajlik, önmagával szeretkezik a fekete víztömeg. A mólót végignyalják a hullámok, majd ismét a mélybe kavarodnak, ahol a napfény szilánkosra törik és cseppfolyóssá szenderül az áramlatok hátán. Sós mérgű tengeri szelek ütnek az árbocok közé csikorogva, ropognak a testek, de az idő csak nem ébred fel, ha egyáltalán jelen van.
Nekem most van időm, de itt ez a tény érvényét vesztett üres kijelentéssé fagy, az őszi napfelkelte barnakérgű peremén. Óvatosan kortyolgatom a teámat a katonai termoszból; epres tea sok szeretettel, ahogy szeretem.
A sirályok társalgását leszámítva csak a tenger monoton zúgását hallani, meg persze a kifinomultnak nem nevezhető teaszürcsölésemet, amit kegyetlen élvezettel vagyok képes művelni, ha tudom, hogy magam vagyok.
Szeretek reggelente itt ücsörögni. Élettelen az egész kikötő, még ringatóznak alszanak a leponyvázott halász csónakok és a kiöregedett alga árnyas fregattok. A hajnali szellő végig tép kíméletlenül, de egyszerűen nem zavar. Arlette csak azért kelt fel hajnalok hajnalán, hogy elkészítse a teámat, mert szerinte én mindig vagy túl cukrozom, vagy túl sok citromlevet facsarok bele. Persze ez csak ürügy, hogy ő csinálhassa meg, mert tudja, hogy imádom. Mikor haza érek márvánnyá fagyva, ő az ágyban alszik a kék, felhő alakú párnáját ölelgetve és egy halvány sóhajjal egybekötve elmosolyodik amikor a fülcimpájába harapok.
Sok sok évnek kellett eltelnie, hogy a reggeleim ilyenné váljanak, és sok sok napnak kellett eltelnie, hogy értékelni tudjam a reggeleket. Alig várom, hogy a tengerrel takarózhassam, a homokos parton, miközben mellém ömlik a tábortűz fénye és milliónyi csillag suttog felém különös nyelven, hogy bizony, nagyon sok dolgot látnom kell az életben, hogy értelmet nyerjen.

magzatvíz

Egyszer azt álmodtam, hogy a földet hatalmas, fekélyes sebek borítják. Semmi mást nem láttam, csak az összehorzsolt földet az elfertőződött, mély nyílásokkal. Feneketlenek voltak és hatalmasak kiterjedésűek.
Rettegtem tőlük és a testem minden létező módon ellenkezett, de ők annyira hatalmasak és öregek voltak, hogy nem volt választási lehetőségem; Amikor odaléptem az egyik duzzadt húsú nyílás partjára és a mélybe tekintettem, váratlanul -de sokat sejtetően- összeszűkült az idő pupillája és a légcsövembe hányt a legfájdalmasabb szaggal, amit valaha éreztem; az idők kezdete óta felgyülemlő kegyetlenség és lassú, élvezettel teli pusztulás rothadó szaga volt ez. Akár egy mézzel töltött hulla egy elfeledett pincében, valamelyik bérház alatt.
Kirobbantam a saját szemgödrömön át, szilánkosra törve a csontokat, péppé paszírozva a szerveimet; a belsőm kifordult önmagából. Az összeaszott váz mellett egy alaktalan , áttetsző hártyabőrrel bevont húsmassza szuszogott; bizony az voltam én. A levegő már nem éltetett, a nyílás felé kapartam magam, törve és nyúzva undorító testemet, hogy a sebbe zuhanva, a mélybe tapadt gennyben találjak nyugalomra. Ott ahol nincs fény és nincsenek színek és alapvetően semmi nincs, ami csak halványan is sejtetné az élet létezését.
    Valamikor nagy voltam és uralkodtam és számítottam és létrehoztam és most, most egy elfeledett lárva vagyok a sötétség mélyén, a tetem langyos tályogrengetegben remegve...
    Görcsbe rándulva ébredtem, irtózatos légszomjjal, izzadságban úszva. A testemet véres karmolásnyomok borították és fáztam. A magzatpózban, mellettem alvó csaj körmei alá száradt a vér, de az sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, ahogy álmában mosolygott. Elviselhetetlenül aranyos volt. Az ágy mellett üres üvegek törték a reggeli fényt, ami egy padlizsán lila függönyön át szűrődött a szobába. Az éjjeli szekrényen egy féldoboz sör pihent, de a szélén egy csikket nyomott el valami faszfej, úgyhogy azzal se lehetett mit kezdeni, pedig meglehetősen szomjas voltam. (a faszfej különben minden bizonnyal kettőnk között keresendő) A szomjúság rossz, de átvészelhető született meg a bölcsesség, úgyhogy visszafeküdtem halkan és átöleltem a lányt, akinek szex és szerelem illata volt ( elég rossz párosítás ) és mosolyogva visszazuhantam a kibaszott álmaim közé. Éreztem, ahogy ő is álmodik és felém nyúl minden lélegzetvétellel, és minden szívdobbanással. Jó volt.
   Még van pár évem mielőtt a gennyel teli mélyben kötnék ki elfeledve.

-a vázlataim között találtam és felkeltette az érdeklődésemet, kicsit átdolgoztam, de nem nagyon, ha nem tetszik hagyd elmenni-

csipkefalatnyi zúzmarapötty sem maradt a tél teteméből,
a térelmélet életképtelen lételemeinek, értelmetlen idehelyezése végett;
.csak szikrázó wolfram-szálak, szilikonszívbe sütve.




-hetvenvalahány óra alvás nélkül, reszelt nyálkahártya folyással, fényre szilárduló aggyal, 3millió fényév kiterjedéssel és a magukat a felszín felé zabáló friss fóbiákkal és kényszerképzetekkel... végig kell járnom az El Camino-t, hogy megérezzem magam ebben a világban, mert most kurvára nem érzem. lassan belehalok az önkannibalizmusba, bár lehet elég lenne az is, ha csak kialudnám magam... -

és én fogom a kezed, amikor körbecsikorog a tövisvihar, és te fogod az enyém, hogy együtt vészeljük át

Vannak pillanatok, amik gyógyíthatatlanul megfertőzik fog-fekete fájdalmukkal az elkövetkezendő pillanatokat; mint amikor a füzet lapján ejtett tintapaca átolvad a következő lapokra. Egyre halványabbá és halványabb válik ugyan, ahogy fogynak a lapok, de ott sötétlik, megtörve a harmóniát. Lehet, hogy csak hetek, hónapok múltán érünk a következő és következő lapra, de a kalligrafikus glitch akkor is ott lesz.
  -na körülbelül ez a helyzet az ilyen pillanatokkal.
Kétségtelenül belepetéztek az életünkbe az ilyen rothasztó tintapacák, és most hatványozottan tették/teszik ezt.
  -Az enyémbe és a másik felem életébe. A másik fél nem bennem van. A másik fél egy másik személy a másik nemből. ( jajjdenagyontitokzatos tudom, de élvezem, hogy nem fekete-fehér ) Ez nem szerelem, ami egyszer majd kihűl és a szikrázó olvadékból amorf, szürke kőhalommá fakul. És nem is egy barátság, a szó legnemesebb értelmében, hanem valami olyan lelki kapocs, olyan lelki tapadókorong, amire legjobb tudomásom  szerint se magyarul, se más nyelven nincs olyan szó ami valóban kifejezné ezt.
  Fájunk, de azért fénylünk is amennyire tőlünk telik; másnak is, de egymásnak igazán ragyogunk, hogy ne fagyjunk bele abba a lélekidegen pókhálóba, amit egy olyan szociális rendellenesség sző, aminek a nevét a jelenkor leprája és pestise által kiváltott mentális katapláziának fordíthatnánk, ha akarnánk ilyesmit tenni, de ez hülyén is hangzik, meg nevesítés nélkül is épp eléggé érezzük a ránktekeredő szálakat.
   Persze nem vagyunk csillagok az éjszakában, vagy önjelölt szentek, csak próbálunk érvényesülni anélkül, hogy arcokba taposnánk, vagy egyszerűen szórakozásból lelkeket repesztenénk édesen mosolyogva.   Hibázunk. Kikurt sokat és a társadalmi normák szerint nem feltétlenül tartozunk a mintaképek közé, sőt, de a betonkaptár részei vagyunk akár akarjuk, akár nem és együtt könnyebb feljutni a lépcsőn és fent maradni a panelház tetején, és együtt szebb megnézni a napfelkeltét egymásra mosolyogva, mint egyedül. Persze van akinek ez nem okozna gondot, de ezek nem mi vagyunk. Ez van.
Tényleg nem akarom a bűnös társadalom könnyező szentjeit, meg a jóság bajnokait megfaragni magunkból, de sajnos én már csak ilyen pátoszban visongó irodalmi anomália vagyok; sminkelek, hogy átjöjjön a szövegszöveten a valódi mondanivaló. Az amit láttatni és éreztetni szeretnék, ha ehhez el is fedem a valóság szarkalábait egy kis alapozóval.
   -Most illene a konklúziót levonnom, de nem fogom, mert csak.
 Van valaki az életemben, aki végérvényesen itt ragadt és ha minden más foszlik szét a szartól, Ő akkor is itt lesz és én akkor is itt leszek neki. Kell ennél több? nekem nem.
   -Hajnal van amúgy és időtlen csönd szövi be azt az illatot, ami a magányos hajnalok sajátja, amikor az ég azúrkékké fagyott. Sok a színfaló lárva és valószínűleg ez az időtengelyen barra haladva sem fog változni, de együtt könnyebb haladni.

_ _ _

az idegek elidegenedtek a kezemtől és ez egyszerre bánt, dühít, elszomorít és új célok elérésére késztet, bár nem tagadom, kétségtelenül maga alá gyűrt a lelki talajerózió. nem vagyok egy mentális erőd, de azért igyekszem. majd meglátjuk.
ez most egészen vallomás szagú, de valójában magamat akarom erősíteni ezzel is. annyira perifériára fagyott véglénynek érzem magam, hogy egyszerűen muszáj valami látványosan meghökkentővel előrukkolnom, hogy értelmet nyerjen a helyzetem/életem, legalább önnön magam számára. belemetszem magam mások memóriájába jópárezer szó segítségével és ha már néhány agyba belepetézik pár gondolat, amit én szültem, akkor már elértem amit akartam.
 hát akkor essünk is neki katona úr, ha már ilyen nagyratörő célokat sikerült kiötlenie ennyire mélyen!