bélszex

Groundhangokfeszt@R33 03/12/11

..nos ezen a rendezvényen én mint kiállító voltam jelen (meg mint fogyasztó, de ez a mellékelt képből véleményem szerint egyértelműen átjön, ahol is Oszkár, ki a Redneck Zömbiez tánczenekar oszlopos tagja, épp az szürkeállományomat kívánja elfogyasztani.) különben a redneckek is felléptek itt, méghozzá egy Ep bemutató produkcióval. az Ep ingyen letölthető, a borítót meg én követtem el. edd meg. http://www.redneckzombiez.com/

meta

   nyár. fülledt, fényben úszó hőség.
A tengerparton ülünk, egy óriásokra tervezett csíkos takarón, aminek a színeit annyira irreálisan ocsmány módon válogatták össze, hogy egyszerűen vonzza a tekintetet. a szépség egy sajátos formája.
A problémáinkat elástuk a tenger mélyén, csak nevetünk -hol egyedül, hol együtt, hol magunkban- és közben kortyoljuk a hideg, aranybarna üveges sört. Ahogy Rijeka kibont egy újabb üveget, hideg füstbőr szisszen elő.
   messze a parttól, az alig reszkető kék vízen, néhány öreg halászbárka ringatózik; elkerüli őket az idő.
Annyira nyugodt és békés most minden, tipikusan az a pillanat, amire szokás azt mondai, hogy "bárcsak örökké tartana". sirályok repülnek el felettünk és kizárólag önfeledt, boldog órák. irreális jattot hagyunk este az étteremben az ukrán pincérlánynak, aztán irreális mennyiségű italt fogyasztunk el a szellőlepte, langyos parton.
iszonyatgagyi romantikus klisé, de tényleg kurvaszép a naplemente; csendes és mégis élettel teli, ahogy leolvad az égről. (lövök pár fotót, de persze véletlenül sem adja vissza a látványt)
friss forróság. sirályszabadság. szerelem, szex. meg szex szerelem nélkül.     nyár.

   késő ősz. színtelenül sivár, nehéz és hideg az idő.
Hömpölyög a fagyszilánk, minden lemondóan görcsössé vált. sok merev és élettelen anyag.
   és itt vagyok én; pulzáló, sugárzó, mozgó kivétel. nincs mosoly már és kimeríthetetlen boldogság kút.
hideg van, súly van és mesterséges mennyországok műanyag pakkokban.
amikor a Nap és alapvetően a nappalok meghalnak és minden hideggé és negatívvá válik megváltozik idebent is minden. mások lesznek a színek és a boldogságforrások.
   tükörszilánkok a tócsákban, és egy mocskos plüss dinoszaurusz a sínek tövében.
a tél és a hideg azért jó, mert utána sokkal jobban értékeljük a meleget és a mosolyokat.


most csak a sápadt arcok és szétfeszült pupillák úsznak be néha a meglehetősen zavaros látómezőbe. hideg van kurvára basszameg.

az elméletileg nemlétező fényforgács

tegnap titokban vége lett a világnak, de a szervetlen semmi ösztönös reakciója máris életképes életképletek petéivel döfte tele a homloklebenyem. 

   ...tényleg kell egy egy írógép! egy IBM Selectric-et szeretnék, mint amilyen Thompsonnak meg Asimovnak volt, csak mondjuk strandkorlát kéket és ékezetes betűkkel is rendelkezőt. de nem utasítanék vissza egy Burroughs-féle fekete szörnyet sem, ami rondább pillanatai(m)ban nyálkás, csikorgó bogárrá változik és visszapofázik, hogy "bazmeg ez a mondat kibaszottgáz!".  vagy esetleg egy Olivetti Lettera 32 se esne rosszul, bár ugye azok a kurva ékezetek ellehetetlenítenek mindent.. 

   valami furcsa okból kifolyólag vonzódom a mostanra idejét múlttá vált kütyühhöz; írógép, petroleumlámpa, kazetta, KÖNYV.

   

     ...valahogy nem érzem magaménak a kort amiben élek. 

napszél

   ömlik rólam a víz, sehol egy felhő. a meleg levegő darabosan meginog néha, de alapvetően körém sült az egész.

barnára száradt, inas napraforgómezőkön jár az eszem, meg egy vödör jéghideg vízen. 

   ehelyett lázasan, fáradtan próbálok valamit letenni az asztalra; néha belekortyolok az asztalon álló szoba hőmérsékletű szamócaszörpbe, de többnyire a darázs zsizsegés az egyetlen életjel.

   évek teltek el anélkül h nekiláttam volna a milliárdnyi útra szerteágazó irodalmi barlangrendszerem feltérképezéséhez. túl nagy falat; félek, hogy megakad a torkomon. 

   a hegytetei csarnokaikban, és mélységes mély tárnáikban élő régesrég élt és elfeledett nagy királyokra gondolok most; vagyis a feleségeikre és lányaikra. ennél tovább úgy sem jutok, bár oldalról-oldalra jobban kibomlik a tudatosan végtelenített történetfonal. 

ha jobban belegondolok nagyonfáj ez sok elektronikus szar körülöttem; elég lenne egy petróleumlámpa, egy írógép, meg egy kis faház valahol magasan és mélyen bent. és néha látni vágyom az óceánt. a fekete, hömpölygő, sós tömeget. na jó egy kicsit csalnék: az zenéimre szükségem van. 

   akarom látni a csillaghálókat a fenyőerdő ágai felett, és akarom érezni ahogy az arcomra ömlik a fagyott holdfény.

   de ehelyett fasszopó emberek, fasszopó parancsait teljesítgetem szánalmasan kevés pénzért, hogy aztán abból a saját szükségleteimet megvásárolhassam. megőrjít ez a meleg komolyan.

святой деэоморфин

meg sem lepődök, hogy az oroszoknak sikerült olyan narkót összekotyvasztaniuk elsőként, amivel egy dolog, hogy az átlagéletkor 24év alá zuhan, de a dezomorfin nevű intravénás okádékuk egészen konkrétan lerohasztja a húst a csontokról... fincsi :) 

  ez van ha az amugy is élhetetlen szibériai városok, munkanélküli fiataljai nem tudják megfizetni a heroint, aminek az ára az afgán heroinstopp miatt a jóisten aranytrónusáig szökött (aki nyilván kurvabüszke orosz gyermekei roppant leleményességére.. ) így hőseink kénytelenek voltak b-terv után nézni; nos örömmel jelenthetjük, hogy ez megtörtént, ugyanis a jóarcok kikisérletezték a krokodilt, amiből egy sátt átszámítva kb 700forintjukba fáj tizenpárezer helyett.a tzutz amugy nem áll másból mint jó codeine-ből, gázolajból, esetleg egy kis petróleum is mehet bele az inyecek kedvéért és a végén az elmaradhatatlan matchbox festék.. igazi ínyecség a tundrák élhetetlen betonkaptárainak fagyfoltos boszorkánykonyháiból. 

  ez a jelenség szerintem megért egy ikon-t. de lehet kap még többet is.

15 író, akik visszavonhatatlanul belém marták magukat párezer szó segítségével

Marek Sindelka | Hiba
Michel Houellebecq | Egy sziget lehetősége / Elemi részecskék
Vlagyimir Szorokin | Bro útja / A jég / 23000 / Kékháj
José Saramago | Káin / Az elefánt útja / Vakság
Trenka Csaba Gábor | Egyenlítői Magyar Afrika
Chuck Palahniuk | Láthatatlan szörnyek / Cigányút / Kisértettek / Halálkultusz
Neil Gaiman | Sosehol / Csillagpor / A temető könyve / Amerikai istenek
Iain M. Banks | Fegyver a kézben / Holtpont / A száműző
Philip K. Dick | VALIS / Időugrás a Marson / Kizökkent idő / Szabad Albemouth rádió / Galaktikus cserépgyóyász / Dr. Vérdíj / Az Alfa hold klánjai / Figyel az ég
Parti Nagy Lajos | A fagyott kutya lába / Hullámzó Balaton
Jerzy Kosinski | A festett madár
J. R. R. Tolkien | A szilmarillok
Dino Buzzati | Tatárpuszta
Isaac Asimov | A-Z
Robert Merle / Francia história 


a sorrend nem számít, a lista meg véletlenül sem teljes.

A "Jézus kijött a barlangjából" ünnep nem szól másról, mint a pálinkáról és az ész nélküli ondópazarlásról, "locsolás" fedőnév alatt.

lelki labirintus érzelmicsonkoknak

én másban keresem a boldogságot, te másban keresed a boldogságot, ő másban keresi a boldogságot, mert a saját univezumunk önmagában életképtelen egészen addig, amég egy másik bele nem csapódik és az erők ki nem egyenlítik egymást, hogy rendszert legyenek képesek alkotni. Egymásba és egymáskörül keringhessenek külső tényezőktöl zavartalanul.
  Így lenne időtlen és szép az élet, de valójában erőanomáliákat gerjesztünk és az univezumainkat egy multiverzális monopoly fizetőeszközeivé tesszük, saját bevallásunk szerint tét nélkül;
  -de valójában (több mint valószínű, hogy) van tét, ráadásul meglehetősen nagy: öncsonkolt, kompatibiltását vesztett világokká hasadunk és azt reméljük, hogy majd valamikor az időtengelyen jobbra kiteljesed(het)ünk, az addig elkövetett ballépésektöl és hibáktól függetlenül, amik kétségtelenül nyomot hagynak abban az anyagtalan énben, amit jobb híján léleknek szokás nevezni..
élvhajhász önkannibalizmusomnak köszönhetően csonkká váltam, nem bántam meg, sőt élveztem, de kiteljesednék; az ember rendelkezik egy olyan képességgel ugyanis, hogy a "bizonyítottan lehetetlen"-t is meg tudja oldani, ha valóban hisz benne.

{éjszakai busz. valamikor hajnali 4 környékén egy meglehetősen furcsa este és közvetlenül egy rendkívül rövid, ám annál súlyosabb telefonbeszélgetés után.}

sziromfény

A plafonon egy kaptárnyi méh zsizsegett. Egymáshoz csikordultak, fájdalmasan szürcsölték a levegőt. Meglehetősen szokatlan körülmény, ha figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó plafon egy XV. Lajos korabeli bérház egyik, elsüllyedt hálószobáját fedte, amit lassan nyeldekelt az ingovány és körbenőtte a természet, felszíni koralzátonnyá faragva az egykor nyüzsgő épületet.
A darazsak alatt összebújva aludtunk tudomást sem véve a plafont borító méhtengerről. Hajnalédes virágillat repedezett keresztül a szobán, minden egyes fuvallattal, bele- belekapva a hajunkba, végigúszva a bőrünkön. Aludtunk és nagyon messze jártunk; évezredekkel arrébb.
De számunkra nem telt az idő. A tavaszt emlékké perzselte a nyár, a nyarat oszlásba fojtotta az ősz, és az őszt jéggé dermesztette a tél.
Mi távoli galaxisok spirálkarjain keringtünk, felfoghatatlanul komplex naprendszerek élettel beporzott mélyén és boldogok voltunk, hogy láthattunk egy újabb világot, ahol semmi sem hasonlított a Földre és mégis ott rejtőzött a  hasonlóság az apró részletekben.
Néha egy-egy méh lezuhant és a takaró redői között bolyongott amég erejéből tellett, a szerencsésebbek visszatudtak szállni a fejünk főlé, a többi örökre eltűnt a redők mélyén.
Néha, mélybe süllyedt éjszakákon furcsa lények másztak be az ablakon, de sohasem maradtak odabent egy lélegzetvételnyi időnél tovább. Miattunk nem.
De mi csak aludtunk ott az idők végezetéig összebújva, másvilágokba álmodva magunkat.

tengerek és tengerek és tengerek

A kikötőt elkerüli az idő. Vagy egyszerűen csak ide jár aludni, nemtudom. A tenger üveghangon morajlik, önmagával szeretkezik a fekete víztömeg. A mólót végignyalják a hullámok, majd ismét a mélybe kavarodnak, ahol a napfény szilánkosra törik és cseppfolyóssá szenderül az áramlatok hátán. Sós mérgű tengeri szelek ütnek az árbocok közé csikorogva, ropognak a testek, de az idő csak nem ébred fel, ha egyáltalán jelen van.
Nekem most van időm, de itt ez a tény érvényét vesztett üres kijelentéssé fagy, az őszi napfelkelte barnakérgű peremén. Óvatosan kortyolgatom a teámat a katonai termoszból; epres tea sok szeretettel, ahogy szeretem.
A sirályok társalgását leszámítva csak a tenger monoton zúgását hallani, meg persze a kifinomultnak nem nevezhető teaszürcsölésemet, amit kegyetlen élvezettel vagyok képes művelni, ha tudom, hogy magam vagyok.
Szeretek reggelente itt ücsörögni. Élettelen az egész kikötő, még ringatóznak alszanak a leponyvázott halász csónakok és a kiöregedett alga árnyas fregattok. A hajnali szellő végig tép kíméletlenül, de egyszerűen nem zavar. Arlette csak azért kelt fel hajnalok hajnalán, hogy elkészítse a teámat, mert szerinte én mindig vagy túl cukrozom, vagy túl sok citromlevet facsarok bele. Persze ez csak ürügy, hogy ő csinálhassa meg, mert tudja, hogy imádom. Mikor haza érek márvánnyá fagyva, ő az ágyban alszik a kék, felhő alakú párnáját ölelgetve és egy halvány sóhajjal egybekötve elmosolyodik amikor a fülcimpájába harapok.
Sok sok évnek kellett eltelnie, hogy a reggeleim ilyenné váljanak, és sok sok napnak kellett eltelnie, hogy értékelni tudjam a reggeleket. Alig várom, hogy a tengerrel takarózhassam, a homokos parton, miközben mellém ömlik a tábortűz fénye és milliónyi csillag suttog felém különös nyelven, hogy bizony, nagyon sok dolgot látnom kell az életben, hogy értelmet nyerjen.

magzatvíz

Egyszer azt álmodtam, hogy a földet hatalmas, fekélyes sebek borítják. Semmi mást nem láttam, csak az összehorzsolt földet az elfertőződött, mély nyílásokkal. Feneketlenek voltak és hatalmasak kiterjedésűek.
Rettegtem tőlük és a testem minden létező módon ellenkezett, de ők annyira hatalmasak és öregek voltak, hogy nem volt választási lehetőségem; Amikor odaléptem az egyik duzzadt húsú nyílás partjára és a mélybe tekintettem, váratlanul -de sokat sejtetően- összeszűkült az idő pupillája és a légcsövembe hányt a legfájdalmasabb szaggal, amit valaha éreztem; az idők kezdete óta felgyülemlő kegyetlenség és lassú, élvezettel teli pusztulás rothadó szaga volt ez. Akár egy mézzel töltött hulla egy elfeledett pincében, valamelyik bérház alatt.
Kirobbantam a saját szemgödrömön át, szilánkosra törve a csontokat, péppé paszírozva a szerveimet; a belsőm kifordult önmagából. Az összeaszott váz mellett egy alaktalan , áttetsző hártyabőrrel bevont húsmassza szuszogott; bizony az voltam én. A levegő már nem éltetett, a nyílás felé kapartam magam, törve és nyúzva undorító testemet, hogy a sebbe zuhanva, a mélybe tapadt gennyben találjak nyugalomra. Ott ahol nincs fény és nincsenek színek és alapvetően semmi nincs, ami csak halványan is sejtetné az élet létezését.
    Valamikor nagy voltam és uralkodtam és számítottam és létrehoztam és most, most egy elfeledett lárva vagyok a sötétség mélyén, a tetem langyos tályogrengetegben remegve...
    Görcsbe rándulva ébredtem, irtózatos légszomjjal, izzadságban úszva. A testemet véres karmolásnyomok borították és fáztam. A magzatpózban, mellettem alvó csaj körmei alá száradt a vér, de az sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, ahogy álmában mosolygott. Elviselhetetlenül aranyos volt. Az ágy mellett üres üvegek törték a reggeli fényt, ami egy padlizsán lila függönyön át szűrődött a szobába. Az éjjeli szekrényen egy féldoboz sör pihent, de a szélén egy csikket nyomott el valami faszfej, úgyhogy azzal se lehetett mit kezdeni, pedig meglehetősen szomjas voltam. (a faszfej különben minden bizonnyal kettőnk között keresendő) A szomjúság rossz, de átvészelhető született meg a bölcsesség, úgyhogy visszafeküdtem halkan és átöleltem a lányt, akinek szex és szerelem illata volt ( elég rossz párosítás ) és mosolyogva visszazuhantam a kibaszott álmaim közé. Éreztem, ahogy ő is álmodik és felém nyúl minden lélegzetvétellel, és minden szívdobbanással. Jó volt.
   Még van pár évem mielőtt a gennyel teli mélyben kötnék ki elfeledve.

-a vázlataim között találtam és felkeltette az érdeklődésemet, kicsit átdolgoztam, de nem nagyon, ha nem tetszik hagyd elmenni-

csipkefalatnyi zúzmarapötty sem maradt a tél teteméből,
a térelmélet életképtelen lételemeinek, értelmetlen idehelyezése végett;
.csak szikrázó wolfram-szálak, szilikonszívbe sütve.




-hetvenvalahány óra alvás nélkül, reszelt nyálkahártya folyással, fényre szilárduló aggyal, 3millió fényév kiterjedéssel és a magukat a felszín felé zabáló friss fóbiákkal és kényszerképzetekkel... végig kell járnom az El Camino-t, hogy megérezzem magam ebben a világban, mert most kurvára nem érzem. lassan belehalok az önkannibalizmusba, bár lehet elég lenne az is, ha csak kialudnám magam... -

és én fogom a kezed, amikor körbecsikorog a tövisvihar, és te fogod az enyém, hogy együtt vészeljük át

Vannak pillanatok, amik gyógyíthatatlanul megfertőzik fog-fekete fájdalmukkal az elkövetkezendő pillanatokat; mint amikor a füzet lapján ejtett tintapaca átolvad a következő lapokra. Egyre halványabbá és halványabb válik ugyan, ahogy fogynak a lapok, de ott sötétlik, megtörve a harmóniát. Lehet, hogy csak hetek, hónapok múltán érünk a következő és következő lapra, de a kalligrafikus glitch akkor is ott lesz.
  -na körülbelül ez a helyzet az ilyen pillanatokkal.
Kétségtelenül belepetéztek az életünkbe az ilyen rothasztó tintapacák, és most hatványozottan tették/teszik ezt.
  -Az enyémbe és a másik felem életébe. A másik fél nem bennem van. A másik fél egy másik személy a másik nemből. ( jajjdenagyontitokzatos tudom, de élvezem, hogy nem fekete-fehér ) Ez nem szerelem, ami egyszer majd kihűl és a szikrázó olvadékból amorf, szürke kőhalommá fakul. És nem is egy barátság, a szó legnemesebb értelmében, hanem valami olyan lelki kapocs, olyan lelki tapadókorong, amire legjobb tudomásom  szerint se magyarul, se más nyelven nincs olyan szó ami valóban kifejezné ezt.
  Fájunk, de azért fénylünk is amennyire tőlünk telik; másnak is, de egymásnak igazán ragyogunk, hogy ne fagyjunk bele abba a lélekidegen pókhálóba, amit egy olyan szociális rendellenesség sző, aminek a nevét a jelenkor leprája és pestise által kiváltott mentális katapláziának fordíthatnánk, ha akarnánk ilyesmit tenni, de ez hülyén is hangzik, meg nevesítés nélkül is épp eléggé érezzük a ránktekeredő szálakat.
   Persze nem vagyunk csillagok az éjszakában, vagy önjelölt szentek, csak próbálunk érvényesülni anélkül, hogy arcokba taposnánk, vagy egyszerűen szórakozásból lelkeket repesztenénk édesen mosolyogva.   Hibázunk. Kikurt sokat és a társadalmi normák szerint nem feltétlenül tartozunk a mintaképek közé, sőt, de a betonkaptár részei vagyunk akár akarjuk, akár nem és együtt könnyebb feljutni a lépcsőn és fent maradni a panelház tetején, és együtt szebb megnézni a napfelkeltét egymásra mosolyogva, mint egyedül. Persze van akinek ez nem okozna gondot, de ezek nem mi vagyunk. Ez van.
Tényleg nem akarom a bűnös társadalom könnyező szentjeit, meg a jóság bajnokait megfaragni magunkból, de sajnos én már csak ilyen pátoszban visongó irodalmi anomália vagyok; sminkelek, hogy átjöjjön a szövegszöveten a valódi mondanivaló. Az amit láttatni és éreztetni szeretnék, ha ehhez el is fedem a valóság szarkalábait egy kis alapozóval.
   -Most illene a konklúziót levonnom, de nem fogom, mert csak.
 Van valaki az életemben, aki végérvényesen itt ragadt és ha minden más foszlik szét a szartól, Ő akkor is itt lesz és én akkor is itt leszek neki. Kell ennél több? nekem nem.
   -Hajnal van amúgy és időtlen csönd szövi be azt az illatot, ami a magányos hajnalok sajátja, amikor az ég azúrkékké fagyott. Sok a színfaló lárva és valószínűleg ez az időtengelyen barra haladva sem fog változni, de együtt könnyebb haladni.

_ _ _

az idegek elidegenedtek a kezemtől és ez egyszerre bánt, dühít, elszomorít és új célok elérésére késztet, bár nem tagadom, kétségtelenül maga alá gyűrt a lelki talajerózió. nem vagyok egy mentális erőd, de azért igyekszem. majd meglátjuk.
ez most egészen vallomás szagú, de valójában magamat akarom erősíteni ezzel is. annyira perifériára fagyott véglénynek érzem magam, hogy egyszerűen muszáj valami látványosan meghökkentővel előrukkolnom, hogy értelmet nyerjen a helyzetem/életem, legalább önnön magam számára. belemetszem magam mások memóriájába jópárezer szó segítségével és ha már néhány agyba belepetézik pár gondolat, amit én szültem, akkor már elértem amit akartam.
 hát akkor essünk is neki katona úr, ha már ilyen nagyratörő célokat sikerült kiötlenie ennyire mélyen!

kaszabola

forrón oldódó hócsíkok marnak a basszusmocsárban
fuldokló húsforgács nyálas hártyanyálkáján át, ott,
hol megérett életek és egyéni érdekek lézengenek
műanyagfényben,
kézakézben,
vaksötétben.
pupillán túl alvad a városkaptár fotoszintetizáló
üregteste; és hócsíkokat áradozik szerelemből
minden este.


-hajnalban, szétfagyva/feszülve, szupernovává robbant pupillákkal, elkeseredve,  ...egyedül.-

kiszáradt ideg-rács ott, ahol kaptárak éghetnének szerelemből

.nem érzem magam
---
csak szuszog és zuzmog a napfényhályog, a bőrszelettel szeretkezne; 
az életre érvágással érvelő én, nem én vagyok, csak nem érzem magam.
-majd amikor arra ébredek, hogy minden lángol, jégfekete, hideg fénnyel
bújj ide hozzám álmokat gyújtva, hogy érezzem, amit megélhettem volna.-


az idő metamfetaminból fogakat gyúr és 
ma önmaga húsfaló baktériuma ez a Bábel-tornya.
-csontporból óceánok csikordulnak a kényszerképzetek képtelen kéjgáz-szerkezeteinek fekély-mély fodraiba-
---
fel kéne nőnöm a mosolyodhoz.

döntéstpillantó sors

Sorsdöntő pillanatok csak utólag léteznek. Amire ott és akkor hiszed, hogy sorsdöntő, az rendszerint csak egy nemvárt élmény. Meg aztán itt valami nemstimmel. Sorsdöntő pillanat. Egy pillanatba összesűrűsödött körülményhalmaz miért lök át egy másik útra, lök le az útról, fordít az út felé és ennek a pillanatnak miért nem érzékeljük a súlyát, miközben egy akár érdektelennek meg igen? szeretnék emlékezni a sorsdöntő pillanataimra, de nem emlékszem. Vagy most egyszerűen csak egy nemlétező problémára húzok kifordított ruhákat feltehetőleg unalmamban és a legjobb az lenne ha egy köbméter betonba önteném magam magzatpózban? na erre a kérdésre biztosan nem kapok választ viszont abban biztos vagyok teljesmértékben, hogy ez egy sorsdöntő pillanat lenne...
lassan le kéne fejelnem a bölcsességeimmel egy könyvkiadót; szerintem simán elférnék néhány univerzális rezgéseket táplálkozó önjelölt istencsáp között.

áhh, ma inkább otthon maradok, semmi partyhangulat..

vakolat pereg a falakról, zsizseg a barázdásra sebzett, öreg hajópadlón. Gusztustalan szín-kocsonya borít mindent, valahol az őszihajnal kék és az UVaktív dísz sav színei között. A berendezést lézerekkel átvilágított, átlátszó neo-barokk kanapék alkotják. A helységek belső rendszere tökéletes; a falak néha pattogva keresztül repedeznek, bonyolult hálórendszereket létrehozva, de egy pillanattal később már csak a 200mW-os DPSS lézererek fénytűi kaszabolnak ugyanazon a helyen.
A gigantikus mélynyomók iszonyatos erővel torzítják az időt és a teret. Szerves hangcsápok és vektor struktúrák robbantják egy pontba a gravitációt, majd a fizika törvényeit teljesen átírva elképzelhetetlen kiterjedésű erőhatásokat és ellenhatásokat generál, egy teljesen reaktív időkeretbe foglalva. Igazán fincsi.


A pult úgy pulzál, mintha valami áttetsző életforma lenne; reflektál a környezetre és figyelembe veszi az érzelmi aktivitást és a határértékeket, valamint a fizikai korlátokat és a szervi funkciók esetleges anomáliáit. A koktélt csak ezután állítja össze ( a scanneléssel együtt 0,8155másodperc alatt. nemrossz)
Foszforeszkáló rózsaszín füst kavarog az energiapohárban és valami üreges rendszerű félfolyadék.
  [ Jégtakaró alatt különleges lézerfényen nevelt vaníliából készített likőr, Drambuie, platina osztályú vénuszi feketebaracklé, dezoxiefedrin, metadon, génmanipulált áfonya térrács, epinefrin, időkalibrált eperkristály.]
Szavakkal leírhatatlan az ízélmény. Emlékek, illatok és érzések gondosan kiszámított elegye. A bőr megborzong a tarkónál és a lapockák tövében, egy apró jéghullám végigsiklik az alkarokon, majd a különböző frekvenciák kiélesednek és beáll az abszolút hallás stádiuma. A testhőmérséklet lassan emelkedik, mint ahogy a pulzus is. A szivárványhártyák megremegnek a táguló pupillák körül és egy apró, tudatalatti mosoly jelzi az endorfin szint megfelelő szintjét. Kezdődhet az éjszaka.

könnyek, amik sohasem születhettek volna meg

Normális ez, hogy az élet szépségére egy olyan ember döbbent rá, (azok után, hogy ez számomra nemes egyszerűséggel három szó összerepedezett vázává redukálódott) akit kicsinyességből szilánkosra tapostam lelkileg? Rendben van ez így, hogy ez a lány csak ad, ad és ad, és cserébe darabokat tépnek ki belőle?    
    -Kegyetlen az élet ez tény, de mi sokkal kegyetlenebbek tudunk lenni, és még élvezzük is.-
  Ami a legeslegfájóbb az egészben, hogy van ott egy hatalmas darab belőle, szanaszét kaszabolva dühből. Ez a darab nem más mint életem legundorítóbb megnyilvánulása annak az embernek az irányában aki azon kívül, hogy nem szolgáltatott rá okot, hogy ezt tegyem vele, mindennél jobban szerettem.
És mindezek után is, annyi szeretet és jóság van benne, hogy alapvetően értékelem át az értéktelen kis életemet, az ujrahasznosított műanyagból olvasztott problémáimmal együtt. (remek hasonlat tudom, de teljesen leszarom most)
Azt hittem, hogy ismerem magam, (amúgy törekszem rá, hogy így legyen, de ez a labirintus kibaszott mély és folyamatosan változik) de tévednem kellett. Egy olyan mentális gennykupac szakította át az én-falat, amit tényleg soha nem feltételeztem volna magamról, pedig legjobb tudomásom szerint nincsenek magam előtt titkaim; az idő elvileg egyirányú, ezt kénytelen voltam tudomásul venni, pedig bármit megadtam volna, hogy visszacsorgathassam egy picit. Kihasználva azt, hogy megbízott bennem odaszúrtam, ahol neki a legjobban fájt.   ..akinek azt hittem, hogy soha nem lennék képes.
a körülmények egymásba égtek és elszíneződtek, de a tény az ott maradt változatlanul. Sok-sok hónapnak és életem egyik legmélyebb beszélgetésének kellett lyukat marnia a koponyámon, hogy az agyamat érje némi fény és tudatosuljon bennem, hogy mennyit vesztettem a gyerekes önzésem miatt. (hónapoknak! nem akarom elhinni magam)
És ez a lány ezek után képes rám mosolyogni, közölni, hogy bízik bennem és újra a barátjának tart?
   -igen ez történt, és most, ahogy ezt írom nem bírom ki könnyek nélkül és nem magam miatt, hanem miatta. ez most nagyon mélyről jön és tényleg így érzem.

 Most színpadias keretek között kibelezhetném magam verbálisan, barokk körmondatok formájában, ami ugyan kurvára hatásos, viszont ez most nem az a helyzet. csalódtam magamban. egy egyszerű kis tőmondat ez, de nagyobb súlya van minden hatásvadész önostorozásnál, ha őszinte.
Ha gyorsan végigpörgetem fejben a mikrokozomoszomat, akkor ez talán a legőszintébb belső kivetülés, amit valaha papírra vetettem. mondjuk nem verseny és itt és most kiirtam azt, ami kiakart ömleni.
    jogos, hogy akkor minek töltöm fel, ha olyan nagyon személyes? mert reménykedem benne, hogy legalább egy olyan emberhez elér, akinek belekaszabol ebből valami az agyába; ha azután jössz rá, hogy ki is az igazán fontos az életedben, hogy már elmartad magad mellöl, akkor legalább akkora életképtelen fasz vagy mint én. én ugyan kaptam "mégegyesélyt", amit most a bizalom és önzetlenség szavakkal tudnék a legjobban körülírni, és amit egyáltalán nemérdemlek meg, de az élet néha bizony gyögyörűszép és én élek vele

szénporos cérnaszálak bőralatti rendszere

Sokszor elgondolkoztam már, (és tényleg komolyan mérlegeltem) hogy ki kéne zárnom az emberi kapcsolatokat az életemből.
- a tisztán látás érdekében tisztázzuk: soha nem akartam remetének vonulni valami makedón barlangrendszerbe - Így kizárva a ragaszkodás és a túlmisztifikált (és kifordított) piedesztálra emelés általi, meglehetősen kellemetlen csalódások lehetőségeit. Persze ez azt vonja maga után, hogy megannyi színt sterilizálok az életemből, de lehetőség híján elkerülnek az ilyen jellegű kellemetlen (és bizony alkalomadtán kellemes ) meglepik és nagy kiegyensúlyozottságomban az amúgy is keservesen szűkös energiatartalékaimat képes lennék másba invesztálni. (defos ez a szó, de már leírtam..)
   Na és persze ilyenkor mindig jól megtréfál a kozmikus entitás és megjelenik valaki a semmiből (ha addig nem ismertem, akkor valami állkapocsroppantóan idétlen szituációban, ha meg ismertem már korábban is akkor minimum utáltuk egymást és a fasz se gondolt rá, hogy ilyesmi később történhet)
Na szóval filozófiai mélységekben való fuldoklásom zenitjén ( földrajti szempontból nadírján) megjelenik valaki a kis életemben az előbb említett semmiből és teleköhögi azt magával, én meg mindenen átfagyva kezdek hozzákötni, de közben feloldom vele az aprólékos munkával génkezelt elveimet.
Mindezért jobbesetben célokat kapok és nemkevés odafigyelést, (amit akár szeretetnek is hívhatsz ha az neked jobban tetszik, bár én nemszivesen játszok ezzel a szóval) rosszabb esetben meg csak azt hiszem, hogy célokat kapok, valójában meg az eddigieket is lecsókolja valami bizalom alapú nemibetegséggel.
Most itt ülök egyszál shortban libabőrösen és azon morfondírozok, hogy melyik alkaromon nyomjam el a cigicsikket. Nem figyelemfelhívás ez, hanem inkább a határfeszegetés meg az unalom egy különös, perverz elegye.
A saját farkába harapó kígyó testén végigvágó fájdalom vagyok; örülök, hogy belecsöppentek az életembe és célokat meg odafigyelést kapok. Most tényleg kurvára örülök ennek.

tudom, hogy leszarod, de csikket meg beleerőszakoltam a hamutálba, ami úgy néz ki, mintha az ipari forradalom reakciója lenne a természetre.