" -Mondd, szerinted mi a boldogság?
  -A boldogság? A boldogság az... amikor egy verőfényes tavaszi reggelen, egy gyönyörű, szenvedélyes... többszörös gyilkossal töltött vad éjszaka után felébredsz.
  - ...A francba, ennyi lenne az egész? "
        
                                         Iain M. Banks                                                                                          

mindenhol fagyott csönd

Minden hideg, habszerű de teljesen fagyott, minden belém mar és a bőröm alá okádik.
Valójában ez így nem igaz mert nem minden. A hóban vacogó, csapzott macskakölyök nem marna belém. Ő csak melegre vágyik a karjaid közt. Én meg arra, hogy szerethessem. Jó érzés törődni.
Most halkan szuszog hozzám simulva a kezeim között, kék szemeivel az arcomba fúródik; melegség árad sejtről-sejtre. Borzasztó jó érzés.
Megérdemlem? minden bizonnyal kurvára nem. Minden bizonnyal senkit nem érdemlek meg azok közül, akik szeretnek és minden bizonnyal ők sem ezt érdemlik ami én vagyok. Mi is vagyok én? Hova tartok? Miért?
   Kibaszott idióta, aki nem tanul a saját hibáiból, mert nem is érti azokat sokesetben. Aki az ölébe pottyant lehetőségeket kibelezi és szarral tölti meg, elfertőzve azokat.
Jó dolog az élettel játszani? -amugy ja, csak ismerni kell a határokat. Azt hiszem, (sőt, biztos vagyok benne) hogy bizony én nem ismerem.
Azthiszem nem elfutnom kéne, hanem leülnöm. Ördöggerinceken, Erdők bordáin, Felhők tükrén, ágyak szélén.

Tévedtem. Azt nem én döntöm el, hogy álomvilágban élek-e vagy sem. Mire rájöttem, hogy igen azokat kaszaboltam el magam mellöl, akik nagy eséllyel életem értelmei lehettek volna és olyanokat akik gyenge talpakon álló életem támaszai, már eltelt huszonpár év.

     apró virágmag vagyok egy szarban. ha kihajtok, nyertem, ha nem hajtok ki, akkor lényegében csak egy nagy bűzölgő vadkan kupac maradok. hát akkor szia, kihajtok!

A kismacska elaludt;én meg  mosolygok.

" ...ugye tudod, hogy ez nem számít, ha van kire számítanod?" "


ugye...      kár, hogy 1670km választ el minket egymástól :'(

szavakra talán nem is volt szükség

- Neked csináltam. -mondta a fa ágán egyensúlyozva és a lány kezébe csúsztatta a faragott baglyot.
A lány emlékekbe kapaszkodott és az arca a halovány rózsák ellenére is márványszerűnek hatott. Eddig.
Most a meglepetéstől kitágult pupillákkal nézett a srác szemébe és egy alig létező pillanatig atomjaira robbantotta a tájat valami olyan ami belőlük fakadt, de csak együtt.
- Nagyon szeretlek! - mondta a lány, és önkéntelenül is beugrott az a pillanat, amikor a srác évekkel korábban egy átlagnál is szelesebb téli estén először megfogta a kezét és a szemébe nézett. Próbált határozott lenni, de a lány átlátott a kopott maszkon és magában jól mulatott ezen, bár a szíve majd kiszakadt a mellkasából a boldogságtól. Szavakra talán nem is volt szükség.
  És most, ahogy ülnek a faágon a holdfénybe áztatott völgy felett, miközben a szíveik nagyokat dobbanva kergetőznek körülöttük és a csillagok fénye mézédes cseppekként tapad a szempilláikra, a boldogság újradefiniálja magát.
Az élet csak akkor szar ha a falak tövében zokogunk ahelyett h felmásznánk rá és belátnánk az egész világot. Persze mondani könnyü. Én is a falnak dőlve sírdogálok és a kezem is csúszik kurvára.
Megoldjuk együtt? Én bakot tartok te meg utána fentről segítesz felhúzni engem.

és szemében ott hullámzott hajnalunk

Rohanj, ha kedves az életed! -az olyan ha nedves a végbeled. Mííí? hagyjuk. de tényleg.
Annyira iszap ez a földalatti féregjárat, hogy ilyen faszságokon pörgök. derossz nem?
Összeroskadt életekbe botlott összeroskadt életem, de utólag élvezem, mert ráébreszt arra amit látnom kéne, de nem látom. Az élet apró bőrhibái igazán szép dolgok tudnak lenni, ezek miatt éri meg nyelni azt a sok fost, amik ugyan nem bőrhibák, de nem is szépek.
Jó az az érzés amikor van egy maroknyi ember akikre számíthatsz és tudod, hogy 5-10-53535364741146 év múlva is így lesz és jó dolog, amikor ezen dolgok tudatában elmosolyodsz és azon kapod magad, hogy mélységesen elitéled azokat a faszfejeket akik eldobják, vagy elakarják dobni az életet maguktól.
   vágás. belélegez. szemet behuny. kifúj.
és akkor behasít, hogy az élet értelme nem az, hogy egy karrierista vállalati robot legyél, még ha ezek is a felállított elvárások, hanem, hogy élvezni és értékelni tudd az élet apró dobbanásait, amik a tieid lehetnek, ha utánuk nyúlsz.
   egy bordó kanapén feküdt a város felett, az éjszakai eget kémlelte és a távoli villámok ragacsos dörrenésit hallgatta. mindent összeírt az eső; az illata még itt maradt. kifújta a füstöt. lehunyta a szemét, és elmosolyodott ahogy szőke fürtjeibe belekapott a az őszi szél.

-álomszövetfoszlány-

 - Mi történt a kezeddel? - szisszent fel a lány akit valami fekete, pókhálóra emlékeztető anyag borított tetőtől-talpig az arcát és a kézfejeit kivéve és akinek üres szemgödrét néha egy-egy jólmegtermett méh hagyta el húsosan döngicsélve.
 - Semmi. - válaszolta a csontsovány és csontbőrű fiú, kinek repedések szabdalták a testét és úgy tűnt, hogy ő bizony márványból van.
 - Leestek a körmeid. Mond el kérlek, mi történt! - kérlelte a lány, de a fiú tüntetőleg a puha földet nézte. Az ujjhegyeiből sötétbordó és valótlanul sűrű vér csordogált.
 - És azt megengeded, hogy legalább bekössem a kezed? - próbálkozott tovább a lány, de szinte biztos volt benne, hogy nemleges választ fog kapni.
 - Aha.. - sóhajtotta a fiú szétrepedt márványarcát a lányra emelve; a szemei fémből voltak; majd hirtelen újra megszólalt: - Érted tettem.
A lány szétfeszült szemgödrökkel, döbbent arccal nézett a fiú platina szemibe.
 - Értem? Értem tetted? - gyakorlatilag megállapíthatatlan volt, hogy a meghatottság vagy a düh beszél belőle, de aztán egy apró könnycsepp végigperdült puha arcán és ez végérvényesen eldöntötte a kérdést.
 - Igen. Érted. - suttogta a fiú, és vérző ujjaival megérintette a lány nedves arcát.
A szél hirtelen megcsikordult, dércsípte, édes illatokat sodorva végig a domboldalakon és megpihenve itt a völgyben, ahol az idő talán örökre megfagyott és ahol a valóság gyöngyörűen fájdalmas.

nézz a szélbe

az ujjaim sárgák voltak a nikotintól, a szemeim sápadt-lilára duzzadtak a füsttől és a fáradságtól. undorító gyógyszeríz nyalogatta a nyelőcsövemet és amúgy apácák miafaszt keresnek egy éjszakaibusz megállójában valamikor hajnalban? a szituációhoz és a hangulatomhoz mértem most sűrű, vérbő masszaként kéne ömleniük a szavaknak, de ehelyett egy vékony nyálcsík jelzi, hogy azért valami jön... alkohol és amfetamin alapú kataplázia? esetleg stressz, apátia vagy csak paranoiás reakció a csalódáshalmazra? nincs kedvem megvárni, hogy egyértelmű bizonyítást kapjon valamelyik tézis.
 fényeket lélegzek be és színeket ízlelek inkább és hangokat és illatokat élek meg, mint, hogy tükörsimára marja a agyamat az a sok szar ami kétségtelenül megteszi ha hagyom.
jó dolog észrevenni, ahogy a tócsa hullámbarázdáin gellert kapott napfény sose létezett színekkel spricceli tele a rozsdabarna faleveleket.
szép.
így sokkal szebb.