rozsdasíp

A gyerekek mondókákat hörögtek a játszótéren és használt tűkkel udvaroltak egymásnak. Így öt emelet magasságából is elég jól halható volt a féktelen, vírus és baktérium csomókkal terhes jókedv.
Én személy szerint tízperce fulladtam bele a kádba egy nagyobb mennyiségű amfetamin-vodka kombó segítségével. Hámréteg alá égett darázsfészek.

sinekbe mar az éjszaka

Már elhagytuk az utolsó települést is amikor felébredtem. A kocsiban rajtam kívül csak egy ősöreg, zsírbarna rongyokba és zsákvászonba öltözött ránchalmaz ült, valahonnan a XVIII. századból maradhatott ránk, így volt lehetőségem bőven az ablak mellé ülni, merthát ott szeretek. Néztem a magányos gólemekként vigyázó villanypóznákkal telített üres de nyugalmat árasztó tájat és a gondolataimba süppedtem. A gőzmozdony öregesen kattogva haladt az időporos, téli álmát alvó hegyek közé; a földeken hatalmas fekete varjak ólálkodtak. A város nagy darabokat rágott le rólam, el kellett jönnöm egy időre a ragacsos, hideg füstként terjengő időtlen nyugalomba, hogy összevarjam a belém vájt nedvedző lyukakat és magamba szívhassam az erdők lemondással terhes magányát.
Arlette és Rijeka nyolc nap múlva utánam jönnek. A testük önmagát emészti, de szükségem van a magányra, ezt megértik. Tudják. A fejem felett tompán kopog az elfagyott fém, apró fagypont alatti tündérek keringőznek a mozdony kiáramló füstjében. Késő este lesz, mire a vonat befut arra az állomásra, ahol én leszállok és aminek létezését semmi sem indokolja. A gondolatba is beleborzongok, hogy a vaksötét, húsos éjszakában kapaszkodjak fel a hegyre, szörcsögő hideg árnyak között, amiknek milétéről inkább jobb nem is tudni, de én akartam így. Vonz az elhagyatottság, vonz, hogy félhessek az özönvíz előtti ismeretlentől.
Az utazótársam néha megremeg, hallom, ahogy kilélegzi az időt.
Megkopott, fekete-fehér fotográfia, a sarkai elszíneződtek és beszakadoztak. Egy frissházas parasztpárocska áll a kerítés előtt kéz a kézben, a deszkákon mázas köcsögök. A menyasszony terhes ez jól látszik a díszes ruhán keresztül is, a férj kisfiúsan mosolyog, nincs hüvelykujj a bal kezén. Ennyi idő távlatából is látszik a méz állagú boldogságuk.Az egyik köcsögöt egy borzas kölyökmacska nyalogatja. Tavasz lehet.
Ahogy telnek az órák, úgy telek meg én is ennek a világnak a hangulatával. Talán az emlékei is belém ivódnak. Szükségem volt már erre.

csönd

A folyóparton három össze erjedt hulla feküdt egymás mellett; a víz néha alájuk ömlött egy-egy hullám képében, ilyenkor megmozdultak alig észrevehetően. Puhának tűntek de görcsösnek, az arcukon magasztos mosoly rágcsált, a szemgödreik telve ebihalakkal és folyami iszappal. Még a gyerekek sem játszottak velük..
A part mentén mélyeket böffentő, térdig érő fekete mocsár húzódott. A hullákat ide vetette a tavaszi áradás feltehetőleg valamelyik közeli polipfaluból. A rothadt hal és szarszagot árasztó mocsár lassan magába szívta a szürke testeket, de addig jóféle eleségként szolgáltak a vízi madaraknak és remek játszótársként szolgálhattak volna a gyerekeknek, (némelyik mocskos, nejlonbőrű bányászgyereknek húsként is) de a gyerekek ma kihagyták a mókát, a hangjukat se lehetett hallani. A parti bozótokon túl, nagy ásítozó, aranyszáraz mező húzódott. Nagy szénaboglyák szunnyadoztak rajta mindenfelé, ettől függetlenül meglehetősen messze egymástól, de a gyerekek sehol sem voltak. Nem dobálták egymást szamárkóróval és töltény hüvellyel visongva, mint ahogy szokták, csak a friss nedvdús tavaszi szellő csapongott ide-oda a boglyák között, néha belemarva a pipacsokba is. A Napot nem takarta sem felhőreszelék, sem pedig csikorgó madárraj, mégis mély arany színbe süllyedt minden pedig kora délutánra járt még csak. A mezőn túl nyírfaliget morgott bárgyún, de a gyerekek nem játszottak ott sem.
A gyerekek valójában sehol nem játszottak.
A parton fekvő három hulla néhány nappal korábban erre a vidékre látogatott. Akkor még éltek. Akkor még a gyerekek is éltek. A gyerekek előbb meghaltak mint a három férfi, akiket lassan magába tép a mocsár. A gyerekek unatkoztak és akkor meglátták a három férfit. Megölték őket higannyal és kifektették a partra. Játszottak velük egy darabig, de aztán megunták. Unatkoztak, majd elkezdtek szomorkodni. Szomorkodtak, hogy megint unatkozniuk kell kitudja meddig, talán az idők végezetéig.
Ők is ittak a higanyból és kifeküdtek a partra a három hű játszótárs mellé.
Őket már elsodorta a víz hajnalban.

10 ok, ami feljogosít egy idegen fajt az emberiség teljeskörű kiírtására

1. a dagadt emberek létezése

2. menstruáció fétis

3. olyan faj ne létezzen, ami élni hagyja a neonácikat meg a mocskos tolvaj cigányokat

4.az a tény, hogy napjainkban még mindig létezik a katolikus egyház (minden mellékhajtásával együtt) és emberek milliói veszik komolyan annak ellenére, hogy ezek az aberrált faszfejek ilyen dolgokon vannak leakadva a túlnépesedés korában, mint a fogamzás gátlás és a házasság előtti szex erkölcstelenségét rikácsolják folyamatosan, mikor nyilvánvaló, hogy a jelenlegi generációk az élvezeteknek élnek. (ez egy gyönyörűséges mondat lett...)

5. vannak emberek akik szexuális kapcsolatot létesítenek állatokkal és ezeket az embereket nem húzzák rá egy tank ágyúcsövére

6. vannak emberek akik szexuális kapcsolatot létesítenek kisgyerekekkel és ezeknek az embereknek nem varnak a gyomrába egy időzített repeszgránátot

7. jelenleg is léteznek diktatúrák

8. a tény, hogy nem legálisak a drogok!!!!

9. a 21.században vannak még nők akik nem borotválkoznak... boáááááááááÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

10. maga az a tény, hogy az emberiségnek még nem sikerült kiirtania önmagát például egy zombivírus, vagy kollektív spontán öngyulladás, esetleg egy mesterséges fekete lyuk segítségével.

ismerd meg önmagad

Az első dolog talán az értelmezhető zajok eltűnése volt.
A foszlánylegyek beköpték a hajnalt idegesen feszengő, lárva arcú senkikkel, akik valakikké próbálták dolgozni magukat. Ezek a lárva arcú senkik valójában akár küldetéstudattól vezérelt mazochisták, a legjobb barátnői pasijaival kúrogató tizenéves kisribancok, vagy akár egyik napról a másikra élő, hatgyermekes anyák is lehetnek; nem számít tényleg, mindennap minden percében ezek a lények lengik be a város minden szegletét, de főleg azokat amik mellett üveges tekintettel előrebámulva mész el mindennap. Nem közönymaszk, hanem egyszerűen olyan anomáliák, amit maga a város -épületek vasbeton szerkezetei, sose látott elkorrodált csatornahálózatok, szükségtelenné vált sikátorok és helyváltoztatásra is képes, amúgy organikus utcák- hoznak létre rendszerint. Ezeken a helyeken logikusan a zajok is egészen más természetűek mint egy olyan helyen, ahol például nem fordulnak elő ezek a szeretetre méltó senkik. Amikor felkeltem még alig csikordult a kintről beáradó sötét. Alig tapintható kaparászás jellemezte a hajnalokat a szobámban, talán a falakból, talán azokon túlról, de most nem; akkor még nem tűnt fel. Teljes csönd volt egy periodikusan ismétlődő, dohogásként induló, majd pulzáló csikorgássá változó hangon kívül; persze akkor még nem tűnt fel. A csapból véres gyomorhang folyt, a mikrohullámú sütő pedig úgy vinnyogott, mint egy nagyon öreg újszülött; persze ezek a dolgok se tűntek fel még akkor. Megreggeliztem, a tányért és a bögrét beleraktam a mosogatóba, süvített, mint a színezett idő. A fürdőszobában ropogott a fény és én a tükörbe néztem.
A senkinek lárva arca volt és egy fogkefe lógott ki a szájnyílásán. A bőre lilás drótokkal teleszőtt kocsonyára hasonlított mind állagra, mind kinézetre. A fejletlen látószervek körül gyulladt és sötétebb színű bőr feszült, még az arc inkább puhának tűnt, ehhez a hatáshoz hozzájárult a világosabb tónus is. Mindent összevetve egy teljesen átlagos lárva arcú senki voltam.

a legédesebb savzuhany

Teljesen elváltozott ez a néhány négyzetméter legutóbbi látogatásom óta. A tárgyak püffedten rikácsoltak, de jöttömre mind elhallgatott és csak figyelték újbóli érkezésem okát.
Azt hiszem, hogy egy kicsit meghalni jár ide az ember, hogy másként szülessen újjá. Jobbként. Ahogy körbetekintettem újra elfogott az a meghittséggel átitatott jóleső világvége hangulat és önkéntelenül is elmosolyodtam; bár éreztem, hogy valami belém mar.
A földet meghatározhatatlan eredetű, de kétségtelenül szerves anyag borította. Mintha karácsonyi izzók olvadtak volna az idő keretéhez, sőt talán még azon belülre is csöpögött volna valami a karcosan sivalkodó anyagból.
A levegő kocsonyás üvegén át kifejezetten érdekfeszítő volt a helység. Kicsit monokróm, kicsit mégsem, kicsit túlvilági, kicsit nyúlós, de szép.
Nem emlékszem, hogy párnapja is ilyen lett volna.
Akkor nem egyedül jöttem és ezért nem is volt időm alaposabban szemügyre venni ezt a néhány helységet. Most ezt legalább bepótolhatom.
Amúgy lakik fölöttem egy olyan lény, amiről bárcsak elhihetném, hogy mese, de mivel a saját szememmel láttam ezért nem hiszek ilyesmit. Egy fekete lárva. Hallom ahogy halkan motoszkál a saját testnedvével bevont lakásban és kaparássza a falat meg a parkettát. Néha halkan sikongat is hozzá és eltudom képzelni, ahogy önelégülten mosolyog. Mindegy nem bírtam tovább hallgatni, úgyhogy leléptem és idejöttem.
Úgy emlékszem, hogy nem erre számítottam. A szememben elpattantak az hajszálerek és az orromból is elkezdett szivárogni a vér. Az elmém túlrobbant az univerzum határain, majd egyetlen pontba sűrűsödött magához ölelve a végtelen transzcendens emlékeit és én zokogva a földre rogytam.
-Férgek zuzmognak a testekben és almáikban. A Nap szerintem kettészakadt és most ráömlik a Földre, hogy elpusztítsa a húst.-
Ez a hely mocsokban tobzódott napokkal ezelőtt is, de nem így. Most nem a szürke húskupacok erkölcseinek kicsúfolásáról és kifordításáról van szó, hanem tényleg rothad és oszlik az egész. A befelé dőlő falakról valami zöldes darálthús szerű életforma csöpög alá és böfögő halommá gyűlik a felpúposodott padlón. Ebben a szobában mindössze egy neo-rokokó dívány hever, megszáradt szartól és vértől alázottan, meg egy sámliszerű fatákolmány egy fél üveg folyadékkal a tetején. Kezdek gyengülni a belém tóduló bűztől és a szemem alatt vájkáló látvány kiirthatatlan petéitől.
Nagyjából a gyomorzsibbadással egyidőben veszem észre az ajtófélfának támaszkodó lányt: karba font kézzel áll és édesen rám mosolyog; már várt rám. Ezt a ruháján látom, vagyis annak hiányából (csak harisnya ). Nagy labradoritkék szemeivel a szemembe néz, közben az ajkába harap. Hozzálépek ,megérintem a csuklóját; forró és lüktet. Én is lüktetek, bár a testhőmérsékletem alacsonyabb az átlagnál. A másik kezével megfogja a nyakam és a számba harap.

A felettem lakó löttyedt fekete lárva 2napja bebázódott, úgyhogy rá már nem foghatom, hogy újra itt állok a szétmállott falak között és újra végigcsap rajtam az a meghitt de jóleső világvége hangulat.

hasadra süt a Nap!

Először a hájasan kavargó hajnali hideg hányta tele a rokokós giccsben tobzódó, ám mégis vértelen álmát jelenlétével, aztán ő hányta tele a hajnali hideget. Remegve lefordult a testmeleg ágyról halkan puffanva a hűvös padlón. Megnyúlt és összehúzódott a szájára és orrába tapadt savas vér, csukott szemeiből könnyek csorogtak, a mellkasa lüktetett, majd a szervezete kilökte az utolsó liter testidegen anyagot. Lassan kinyitotta a szemeit; képtelen volt fókuszálni, egy helyre nézni és elviselni azt a kevés fényt, ami beszűrődött a szobába, ezenkívül addig szinte soha nem tapasztalt mértékben szédült. A környezeti ingerek túl gyorsan és nagymértékben érték ahhoz, hogy az agya megfelelően fel tudja dolgozni; pánikba esett és az egész teste görcsbe rándult. A végtagok lehetetlen irányokba feszültek, borzasztó kínokat okozva. A feje úgy csikorgott, mintha egy dühös légyraj fészkelne a koponyája alatt, belemarva a húsba és az agyába. A fájdalmai túllépték az a határt amit egy ember még képes elviselni. Végre elájult.
A Nap már csak egy halvány vöröses árnyalattal emlékeztetett egész napos tündöklésére, amikor végre kinyitotta a szemtét. Ugyanott feküdt, ahova fél nappal korábban zuhant –alig pár centire a padlóba száradt, irreális színű vértől-. A hajnali görcsökre és a fejfájásra semmi nem utalt, de a szemgolyója még mindig lüktetett és még mindig homályosan látott, bár ez percről-percre javult. Összeszedte magát és végre feltápászkodott; az arcán már semmi jele nem volt annak, hogy hajnalban úgy viselkedett, mint akinek percek vannak hátra az életéből. Végülis miért lett volna jele? –minden egyes kurva napja így indult.