álmokká fagyhat, csak élned kell

A TV nedv átszűrődött a falbőrön és koradélutáni unalmában füleket bántott. Itt-ott darabosra vénült, alkoholhajtású csontoszsákok tipegtek. Fogatlanul. A pultnál néhány szomorúan szoborkodó sóhajtozott, üveges tekintettel a múltba burkolózva. (Hónap dolgozója, Bulgária, Erzsi, Márti, mindent összevetve maga a vörösparadicsom.)
-Szomorú, részeg, de munkaképes.- Mondták magukról. Persze senkit nemérdekelt.
A falat sűrű fény borította és néha rá-rácsöppent egy-egy alatta ácsorgó tejfölköpenyes, szabadnapos ápolónőre. Mosolyogva nyalták le egymásról.
  Könnyesre csipdeste az idő a helyzet hasfalát.
Amikor a hely esztelen, határozottan hangulatnővelő, ámbár sokesetben kifejezetten idegesítő leánykái elkezdenek gyros-ra nyelt ondót felköhögni, rendszerint tudni: közeleg az éjszaka azon részének vége, amit a közönséges földi halandó egy kiadós alvással szokott megkoronázni. Egy közönséges.
  Odakint az éjszakai sötétség fonalféregként feszíti be magát a szemgödörbe és az orrba. Olyan az illata, mint a  pornófilmeknek. Sok-sok apró körülmény szimbiózisából jobbhijján véletleneknek nevezett szituációk születnek. Ezek a véletlennek nevezett szituációk nem véletlenül rágják bele magukat az életünkbe abban a pillanatában; UV reagáns mosolyokat csal elő, és olyan pillantásokat amiknek a szívre gyakorolt hatása megegyezik egy jobbfajta kokain-dezoxifedrin-MDMA koktéléval.
A hajnal fémváza már elkezdte mérgezni a fagyott betont. Lassan felébrednek a életjeleket produkáló hullák. Én bebújok a takaró alá és elalszom. A krakenbébi hozzámbújik és én álmomban elmosolyodom.

                            akatonaBaläzs|sketchbook|2010may18|<3...
       

csontpor orrba

Feltérképezhetetlen érmetszési módszertan. Összeroskadt mellkasokból fel-felsípolt a csomóssá ragadt bélmeleg levegő, de az életjelek ettől még ugyanúgy a kritikus határérték futóhomokjában fuldokoltak. Az ablakon túl minden gerinc csigolyákra hullott és erődemonstráló eszközzé vált a szélvihar metaforikus csápjai között. A felhők szürkéskéken pislákoltak és meglepően lassan zuhantak a föld irányába, pedig minden bizonnyal nagyon nagy mennyiségben tartalmaztak ólomport és feketére korhadt emberi csontokat. Én nem féltem, sőt teljes lelkinyugalommal szemléltem a külvilág haldoklását. Nem messze mögöttem egy olajkabátba öltözött lány ücsörgött; láthatóan félt. Rámosolyogtam aztán tovább szemléltem az eseményeket: Az épületek hirtelen elöregedtek és szomorúan elfogadták a sorsukat. Teljes apátiába törtek és négyzetméteres darabokban hámlott róluk a vakolat. Nem is sírtak; pár ablak megrepedezett, pár talán be is tört. A hidegporos faltövekben gyomnövények tekeregtek; megbújva a hideg és a szél elől, de most még azok is szenvedtek és csontreszeléket okádtak a szélbe. Panelházak véreztek el és élősködők tekeregtek a liftaknákban nyiltörésekkel, könnymarta arccal. Víz törte át a betont és a mocskot magába mosva megfertőzött mindent, ami élni akart.
Már nem volt kedvem mosolyogni, a lány meg addigra megette a jobb alkarját és jollakottan aludt az ablaknak fordulva. Inkább a földet néztem; ahogy vékony vércsíkok csordogáltak végig a féregtesten.

"demonstratív letargiával kritizálsz, amivel is az egzisztenciámat katapláziába kényszeríted. Szerintem ez az egymás irányába történő regresszív reakcíóhalmaz mindkettőnket deprimál."
  
mond ilyesmiket az ember, egy jólsikerült party után hajnali 5kor, félrészegen, telenyomva minden szarral, egyszálboxerben a fürdőszoba kövén ücsörögve..

a bölcső története { 1. }

azÓceán. Véges, de mégis végtelen szélhideg, és mélybe rángó könnygyomor, és csak suttog és sziszeg és ólomfényű korokból el-elömleng idáig. azÓceán; vízkarcolta, alvó lávateknő, rozsdát habzó dühmassza, és mégis az élet oltalmat nyújtó ősöreg anyafarkasa; azŐsméh. Apró lények nőttek, növekedtek fénytelenül az örök sötétségbe tapadva és közben évmilliárdok súrolták végig a felszínt és okádták tele a mélység fagykormos torkát. Az apró lények megnőttek és mind mélyebbre és mélyebbre vájták magukat a jégsötét anyagban, ami már nem volt cseppfolyós, és nem volt szilárd. Az apró lények hatalmas méreteket öltöttek és lassan egybeolvadtak a mélységgel. A felszínen közben megjelentek az első élőlények és fejlődésnek indultak a Nap alatt sütkérezve. Voltak akik zsákutcának bizonyultak a gömbfelületen és voltak akik vírusnak; a vírusok egyre intelligensebbé váltak és persze terjedtek. Semmit sem tudtak az óceán felfoghatatlan méreteiről és a benne ólálkodó ősöreg lényekről, de odalent tudták, hogy a meleg, fény áztatta felszínen is van élet, bár fiatalabb és halandóbb. A vírus terjedt és kimerészkedett a nyílt óceánra, először csak kezdetleges eszközökön, később gondosan tervezett, monumentális járműveken -szelen élősködő vírushordozókon- , és az óceánt is elkezdték felosztani egymás között és kizsákmányolni az erőforrásait.
Az elsők megelégelték ezt és felcsikorogtak a felszín felé évmilliós haragjukkal. Az óceán kínok közt vergődött és önmagába szakadva sikított fájdalmában. Sebek nyíltak rajta, hol a lüktető sötétség rászabadult a földekre és felmart egészen a hegyek csúcsáig. Ma úgy nevezzük özönvíz, bár az igazságot lassan megfertőzte az emberiség első nagy betegsége: a vallás.
Az ember találékony faj és sokan túlélték a mélység haragját, de rettegtek; ez a zsigeri kegyetlenség még az ember számára is borzalmas volt: az antediluvianok a fénnyel szembeni gőgjükből megalkották a saját emberiségüket az örök sötétség, levegőtlen halálvermében, magábanyúzva a Föld legszebb férfiait és legszebb nőit. Leviathanokat szültek, akik a levegőt lélegeztek, hogy hajlékul szolgáljanak a szerencsétleneknek és örök leckeként szolgáljanak az emberiségnek, bélférgeik szenvedései által.
Lassan ez a történet is a homályba veszett a vallási vezetők okán, de a felfoghatatlan kegyetlenséget beleolvasztották saját tanaikba.
Az anteliuviánok évezredekig nem hallattak magukról néhány rendhagyó esetet kivéve (emberre volt szükségük vérfrissítés gyanánt, és kegyetlen szörnyetegeik által hajókat rántottak a mélybe) ; egyszerűen élvezték, hogy istent játszhatnak. De az ember beteges hatalomvágya még ezeket az ősöreg lényeket is megfertőzte és az antediluvianok kegyetlen mosolyra húzták szájaikat.

 2010tavasz. (sketchbook, pocket moleskine)

és aztán rám mosolygott a felkelő nap országa

A tenger csak mély fejhangon morajlott és álmosan sóhajtozott bizonyos időközönként, de beszélgetni azt nem akart. Hajnal volt, a Nap még nem kelt fel, de már elkezdte felolvasztani az ég alját és megvakítani a csillagokat.
Mezítláb ültem a csípős homokban és füstszövetbe burkolózva etettem a tüdőrákot, bár élvezettel tettem, mint akinek minden mindegy. Persze az igazság az volt, hogy nem, hogy nem volt minden mindegy hanem az életem fordulóponthoz érkezett, de utoljára még látni akartam a napfelkeltét, mert biztos voltam benne, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem errefelé (persze, tudom, soha nem mond, hogy soha, de akkoris).
A part néhány eldobált sörösüveget leszámítva teljesen üres volt, szöges ellentétben a fejemmel, ahol is a fényt megszégyenítő sebességgel cikáztak a gondolatok a jelenemet és a jövőmet illetően. -a múlton most nem volt kedvem rágódni.- Alig négy órám volt hátra a Barcelonai gép indulásáig (ahol pár óra várakozás után egy másik továbbrepít Tokyoba ) és a cuccaim még szanaszét hevertek a szobámban. Arlette még aludt. Őt nem érdekelte holmi napfelkelte, túl gyakorlatias lélek volt ahhoz, hogy az élet ilyen apró örömei miatt felkeljen. Ő volt a legjobb barátnőm, bár az elején utáltuk egymást, részben azért, mert az össze pasival megkuratta magát akivel én akartam kavarni (utólag bevallotta, hogy sokukkal csak azért, hogy engem bántson ezzel is, de aztán fordult a kocka), részben pedig azért, mert teljesen más a természetünk és ez az első pillanatoktól kezdve elég erőteljesen kiütközött, de mindegy is, értelmes felnőtt emberek módjára áthidaltuk ezeket a problémákat.
Ezt most le kellett írnom. Van ilyen; nyilván oka is van, de nem fogok ezen rágodni.
  Amugy Rijekának hívnak. A szüleim meghaltak amikor három éves voltam, úgyhogy nem tudom miért egy város után kaptam a nevem, ahol ráadásul sohasem jártak. Nem mintha zavarna a dolog, igazán megszerettem a nevem.
  Az ég alja egyre jobban lüktetett; még sohasem jártunk japánban és nem is ott akarunk meghalni, de most ezt dobta a gép. Az első sugarak végigcsaptak a tengeren, és a horizont fémes izzásba kezdett, omladozó, puharózsaszín glóriával az azúrkék égen. könnyfátyol.