Mezítláb ültem a csípős homokban és füstszövetbe burkolózva etettem a tüdőrákot, bár élvezettel tettem, mint akinek minden mindegy. Persze az igazság az volt, hogy nem, hogy nem volt minden mindegy hanem az életem fordulóponthoz érkezett, de utoljára még látni akartam a napfelkeltét, mert biztos voltam benne, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem errefelé (persze, tudom, soha nem mond, hogy soha, de akkoris).
A part néhány eldobált sörösüveget leszámítva teljesen üres volt, szöges ellentétben a fejemmel, ahol is a fényt megszégyenítő sebességgel cikáztak a gondolatok a jelenemet és a jövőmet illetően. -a múlton most nem volt kedvem rágódni.- Alig négy órám volt hátra a Barcelonai gép indulásáig (ahol pár óra várakozás után egy másik továbbrepít Tokyoba ) és a cuccaim még szanaszét hevertek a szobámban. Arlette még aludt. Őt nem érdekelte holmi napfelkelte, túl gyakorlatias lélek volt ahhoz, hogy az élet ilyen apró örömei miatt felkeljen. Ő volt a legjobb barátnőm, bár az elején utáltuk egymást, részben azért, mert az össze pasival megkuratta magát akivel én akartam kavarni (utólag bevallotta, hogy sokukkal csak azért, hogy engem bántson ezzel is, de aztán fordult a kocka), részben pedig azért, mert teljesen más a természetünk és ez az első pillanatoktól kezdve elég erőteljesen kiütközött, de mindegy is, értelmes felnőtt emberek módjára áthidaltuk ezeket a problémákat.
Ezt most le kellett írnom. Van ilyen; nyilván oka is van, de nem fogok ezen rágodni.
Amugy Rijekának hívnak. A szüleim meghaltak amikor három éves voltam, úgyhogy nem tudom miért egy város után kaptam a nevem, ahol ráadásul sohasem jártak. Nem mintha zavarna a dolog, igazán megszerettem a nevem.
Az ég alja egyre jobban lüktetett; még sohasem jártunk japánban és nem is ott akarunk meghalni, de most ezt dobta a gép. Az első sugarak végigcsaptak a tengeren, és a horizont fémes izzásba kezdett, omladozó, puharózsaszín glóriával az azúrkék égen. könnyfátyol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése