kaszabola

forrón oldódó hócsíkok marnak a basszusmocsárban
fuldokló húsforgács nyálas hártyanyálkáján át, ott,
hol megérett életek és egyéni érdekek lézengenek
műanyagfényben,
kézakézben,
vaksötétben.
pupillán túl alvad a városkaptár fotoszintetizáló
üregteste; és hócsíkokat áradozik szerelemből
minden este.


-hajnalban, szétfagyva/feszülve, szupernovává robbant pupillákkal, elkeseredve,  ...egyedül.-

kiszáradt ideg-rács ott, ahol kaptárak éghetnének szerelemből

.nem érzem magam
---
csak szuszog és zuzmog a napfényhályog, a bőrszelettel szeretkezne; 
az életre érvágással érvelő én, nem én vagyok, csak nem érzem magam.
-majd amikor arra ébredek, hogy minden lángol, jégfekete, hideg fénnyel
bújj ide hozzám álmokat gyújtva, hogy érezzem, amit megélhettem volna.-


az idő metamfetaminból fogakat gyúr és 
ma önmaga húsfaló baktériuma ez a Bábel-tornya.
-csontporból óceánok csikordulnak a kényszerképzetek képtelen kéjgáz-szerkezeteinek fekély-mély fodraiba-
---
fel kéne nőnöm a mosolyodhoz.

döntéstpillantó sors

Sorsdöntő pillanatok csak utólag léteznek. Amire ott és akkor hiszed, hogy sorsdöntő, az rendszerint csak egy nemvárt élmény. Meg aztán itt valami nemstimmel. Sorsdöntő pillanat. Egy pillanatba összesűrűsödött körülményhalmaz miért lök át egy másik útra, lök le az útról, fordít az út felé és ennek a pillanatnak miért nem érzékeljük a súlyát, miközben egy akár érdektelennek meg igen? szeretnék emlékezni a sorsdöntő pillanataimra, de nem emlékszem. Vagy most egyszerűen csak egy nemlétező problémára húzok kifordított ruhákat feltehetőleg unalmamban és a legjobb az lenne ha egy köbméter betonba önteném magam magzatpózban? na erre a kérdésre biztosan nem kapok választ viszont abban biztos vagyok teljesmértékben, hogy ez egy sorsdöntő pillanat lenne...
lassan le kéne fejelnem a bölcsességeimmel egy könyvkiadót; szerintem simán elférnék néhány univerzális rezgéseket táplálkozó önjelölt istencsáp között.

áhh, ma inkább otthon maradok, semmi partyhangulat..

vakolat pereg a falakról, zsizseg a barázdásra sebzett, öreg hajópadlón. Gusztustalan szín-kocsonya borít mindent, valahol az őszihajnal kék és az UVaktív dísz sav színei között. A berendezést lézerekkel átvilágított, átlátszó neo-barokk kanapék alkotják. A helységek belső rendszere tökéletes; a falak néha pattogva keresztül repedeznek, bonyolult hálórendszereket létrehozva, de egy pillanattal később már csak a 200mW-os DPSS lézererek fénytűi kaszabolnak ugyanazon a helyen.
A gigantikus mélynyomók iszonyatos erővel torzítják az időt és a teret. Szerves hangcsápok és vektor struktúrák robbantják egy pontba a gravitációt, majd a fizika törvényeit teljesen átírva elképzelhetetlen kiterjedésű erőhatásokat és ellenhatásokat generál, egy teljesen reaktív időkeretbe foglalva. Igazán fincsi.


A pult úgy pulzál, mintha valami áttetsző életforma lenne; reflektál a környezetre és figyelembe veszi az érzelmi aktivitást és a határértékeket, valamint a fizikai korlátokat és a szervi funkciók esetleges anomáliáit. A koktélt csak ezután állítja össze ( a scanneléssel együtt 0,8155másodperc alatt. nemrossz)
Foszforeszkáló rózsaszín füst kavarog az energiapohárban és valami üreges rendszerű félfolyadék.
  [ Jégtakaró alatt különleges lézerfényen nevelt vaníliából készített likőr, Drambuie, platina osztályú vénuszi feketebaracklé, dezoxiefedrin, metadon, génmanipulált áfonya térrács, epinefrin, időkalibrált eperkristály.]
Szavakkal leírhatatlan az ízélmény. Emlékek, illatok és érzések gondosan kiszámított elegye. A bőr megborzong a tarkónál és a lapockák tövében, egy apró jéghullám végigsiklik az alkarokon, majd a különböző frekvenciák kiélesednek és beáll az abszolút hallás stádiuma. A testhőmérséklet lassan emelkedik, mint ahogy a pulzus is. A szivárványhártyák megremegnek a táguló pupillák körül és egy apró, tudatalatti mosoly jelzi az endorfin szint megfelelő szintjét. Kezdődhet az éjszaka.

könnyek, amik sohasem születhettek volna meg

Normális ez, hogy az élet szépségére egy olyan ember döbbent rá, (azok után, hogy ez számomra nemes egyszerűséggel három szó összerepedezett vázává redukálódott) akit kicsinyességből szilánkosra tapostam lelkileg? Rendben van ez így, hogy ez a lány csak ad, ad és ad, és cserébe darabokat tépnek ki belőle?    
    -Kegyetlen az élet ez tény, de mi sokkal kegyetlenebbek tudunk lenni, és még élvezzük is.-
  Ami a legeslegfájóbb az egészben, hogy van ott egy hatalmas darab belőle, szanaszét kaszabolva dühből. Ez a darab nem más mint életem legundorítóbb megnyilvánulása annak az embernek az irányában aki azon kívül, hogy nem szolgáltatott rá okot, hogy ezt tegyem vele, mindennél jobban szerettem.
És mindezek után is, annyi szeretet és jóság van benne, hogy alapvetően értékelem át az értéktelen kis életemet, az ujrahasznosított műanyagból olvasztott problémáimmal együtt. (remek hasonlat tudom, de teljesen leszarom most)
Azt hittem, hogy ismerem magam, (amúgy törekszem rá, hogy így legyen, de ez a labirintus kibaszott mély és folyamatosan változik) de tévednem kellett. Egy olyan mentális gennykupac szakította át az én-falat, amit tényleg soha nem feltételeztem volna magamról, pedig legjobb tudomásom szerint nincsenek magam előtt titkaim; az idő elvileg egyirányú, ezt kénytelen voltam tudomásul venni, pedig bármit megadtam volna, hogy visszacsorgathassam egy picit. Kihasználva azt, hogy megbízott bennem odaszúrtam, ahol neki a legjobban fájt.   ..akinek azt hittem, hogy soha nem lennék képes.
a körülmények egymásba égtek és elszíneződtek, de a tény az ott maradt változatlanul. Sok-sok hónapnak és életem egyik legmélyebb beszélgetésének kellett lyukat marnia a koponyámon, hogy az agyamat érje némi fény és tudatosuljon bennem, hogy mennyit vesztettem a gyerekes önzésem miatt. (hónapoknak! nem akarom elhinni magam)
És ez a lány ezek után képes rám mosolyogni, közölni, hogy bízik bennem és újra a barátjának tart?
   -igen ez történt, és most, ahogy ezt írom nem bírom ki könnyek nélkül és nem magam miatt, hanem miatta. ez most nagyon mélyről jön és tényleg így érzem.

 Most színpadias keretek között kibelezhetném magam verbálisan, barokk körmondatok formájában, ami ugyan kurvára hatásos, viszont ez most nem az a helyzet. csalódtam magamban. egy egyszerű kis tőmondat ez, de nagyobb súlya van minden hatásvadész önostorozásnál, ha őszinte.
Ha gyorsan végigpörgetem fejben a mikrokozomoszomat, akkor ez talán a legőszintébb belső kivetülés, amit valaha papírra vetettem. mondjuk nem verseny és itt és most kiirtam azt, ami kiakart ömleni.
    jogos, hogy akkor minek töltöm fel, ha olyan nagyon személyes? mert reménykedem benne, hogy legalább egy olyan emberhez elér, akinek belekaszabol ebből valami az agyába; ha azután jössz rá, hogy ki is az igazán fontos az életedben, hogy már elmartad magad mellöl, akkor legalább akkora életképtelen fasz vagy mint én. én ugyan kaptam "mégegyesélyt", amit most a bizalom és önzetlenség szavakkal tudnék a legjobban körülírni, és amit egyáltalán nemérdemlek meg, de az élet néha bizony gyögyörűszép és én élek vele

szénporos cérnaszálak bőralatti rendszere

Sokszor elgondolkoztam már, (és tényleg komolyan mérlegeltem) hogy ki kéne zárnom az emberi kapcsolatokat az életemből.
- a tisztán látás érdekében tisztázzuk: soha nem akartam remetének vonulni valami makedón barlangrendszerbe - Így kizárva a ragaszkodás és a túlmisztifikált (és kifordított) piedesztálra emelés általi, meglehetősen kellemetlen csalódások lehetőségeit. Persze ez azt vonja maga után, hogy megannyi színt sterilizálok az életemből, de lehetőség híján elkerülnek az ilyen jellegű kellemetlen (és bizony alkalomadtán kellemes ) meglepik és nagy kiegyensúlyozottságomban az amúgy is keservesen szűkös energiatartalékaimat képes lennék másba invesztálni. (defos ez a szó, de már leírtam..)
   Na és persze ilyenkor mindig jól megtréfál a kozmikus entitás és megjelenik valaki a semmiből (ha addig nem ismertem, akkor valami állkapocsroppantóan idétlen szituációban, ha meg ismertem már korábban is akkor minimum utáltuk egymást és a fasz se gondolt rá, hogy ilyesmi később történhet)
Na szóval filozófiai mélységekben való fuldoklásom zenitjén ( földrajti szempontból nadírján) megjelenik valaki a kis életemben az előbb említett semmiből és teleköhögi azt magával, én meg mindenen átfagyva kezdek hozzákötni, de közben feloldom vele az aprólékos munkával génkezelt elveimet.
Mindezért jobbesetben célokat kapok és nemkevés odafigyelést, (amit akár szeretetnek is hívhatsz ha az neked jobban tetszik, bár én nemszivesen játszok ezzel a szóval) rosszabb esetben meg csak azt hiszem, hogy célokat kapok, valójában meg az eddigieket is lecsókolja valami bizalom alapú nemibetegséggel.
Most itt ülök egyszál shortban libabőrösen és azon morfondírozok, hogy melyik alkaromon nyomjam el a cigicsikket. Nem figyelemfelhívás ez, hanem inkább a határfeszegetés meg az unalom egy különös, perverz elegye.
A saját farkába harapó kígyó testén végigvágó fájdalom vagyok; örülök, hogy belecsöppentek az életembe és célokat meg odafigyelést kapok. Most tényleg kurvára örülök ennek.

tudom, hogy leszarod, de csikket meg beleerőszakoltam a hamutálba, ami úgy néz ki, mintha az ipari forradalom reakciója lenne a természetre.