katona balázs | moleskine 2009

egyszer novemberben {ördöggerinc II. }

A zselés savgolyók üreget martak a puha csontba; gusztustalan, izzó fájdalom ömlött szét az arcomban, kisütve az agyamat, túlterhelve az idegpályákat. A savgolyók csak lüktettek és lüktettek a szemhéjak alatt, pedig a bőrszálak szinte jéggé merevedtek a novemberi éjszaka színtelen nyelvcsapásaitól. A tüdőm megtelt kétségbeesett levegővel, bár bevallom azt vártam, hogy így majd visszasírhatom magam a kollektív valóságba, de ehelyett végigmart a torkomon, végigbontotta a hajszálereket és telesikította a tüdőmet.
A savgolyók eddigre kifakadtak és forró, nyálkás patakokként folytak elő a remegő szemhéjak alól és végigcsorogtak a fájdalomtól reszkető vadigen arcomon.
A hullaszerű lány átölelt és végignyalta az arcomat, felitatva ezzel a maró nedvet. A fájdalom tompulni kezdett, még valami más, robajló érzés erősödni; megöleltem, beletéptem a bordáiba és megcsókoltam. A két test körül végtelen, ismétlődő periódusként örvénylett az idegesen vibráló csillagpor és hamarosan egy ponttá zsugorodott az idő.
Mire a hajnal első jelei egyértelművé váltak, a két test már nem volt ott. Az éjszaka történtekre csak a betonba mart apró kráterek és néhány kihűlt húscafat emlékeztetett.

21-42-81

romsivatag, tűzben porladó Akropolisz
majd hiánygazdaságból dögkút hús
és és és és évek telnek
Lót lányai petéket raktak, hogy Helsinkiben
megszülessünk - műanyag Úr kösz beléd
-sejtet bont és heroint csempéz-
érvágástól megrészegűl,csarnokvízben
fürösztötték - ikra néni ne nevesss rám!
S lárváidból utódot nemz.

Lót lányai fogakat köpnek,beszakadt homlok
részeként éjjeli lepke lépre lép és
élve élvez énbelém?

---

én itt semmin nem gondolkodtam, csak jöttek a szavak és összeálltak valamivé, ami végül kihűlt és ez lett belőle. mély értelmet szerintem nemigazán rejt, viszont tökjó érzés volt megirni.

egy túlélő visszaemlékezései

A tűfényű, türkizkék hajnal. Talán ez az ami legtöbbször felszínre került bennem a húsvírus előtti időkből. Persze a hajnal most így, évek távlatából is csendes és kék, de akkoriban ez nem csak egy állapota volt a környezetnek. Szerettem, ahogy mosolyogva vibrált az ég. Szerettem azt a friss, szörcsögő levegőt, amit átitatott a csönd és az ébredés érzése. Szerettem nézni a csendesen sikongató, házakkal teledobált domboldalakat, ahogy mozdulatlanságba dermedtek, akár egy polaroid a dicső múltból, ahol először feküdtél le a lánnyal a házibuli rózsakert és napsugár illatú hajnalán és sohatöbbé nem akartál hazamenni, mert akkor és ott minden tökéletes volt a párnák közt kifulladva.
Olyan érzésem volt minden egyes pirkadatkor, amikor egyedül sétáltam hazafelé izomlázas szemhéjakkal és kimerevedett pupillákkal a dombokat fürkészve, hogy már csak ezért a pillanatért megérte és köszönettel tartozom. Talán a szabadság volt az az érzés ami ilyen mélyen belemarta magát az emlékek közé. Persze az emlékek egymáshoz súrolódnak, kopnak és torzulnak.
…akár csak az emberek.
---

Most nagyjából harmincöt éves lehetek. Az elmúlt közel két évtizedet a város alatti csatornarendszerekben töltöttem, azzal a párezer szerencsétlennel akik túlélték [isten] második emberirtó hadműveletét a Föld nevű bolygón.
A legtöbben abban a hitben éltek (és vannak akik a mai napig azt gondolják), hogy [isten] kiválasztotta őket, egy új, bűnök nélküli és szabad emberiség megteremtésére.
Sajnálatos tény, de elég volt egy évtized, hogy az emberek mocsokban tobzódó, kannibál szörnyetegekké váljanak és visszavonhatatlanul kiirtsák magukból a nagy eszméket és ideológiákat, amiket addig vallottak. Persze ezt most úgy mondom mintha én bármiben is különböznék ezektől az emberektől. Pedig nem; én is egy mocsokban tobzódó kannibál vagyok és én is [isten] kiválasztottja, akár csak a többi szörnyeteg… de kezdem inkább ott, ahol körülbelül tizenhárom milliárd ember számára véget ért a világ.
A föld alatti rejtőzködésnek nagy ára volt; az állandó levegőtlen sötétséget senki nem bírta és hosszútávon mindenkit utolért a mentális deficit és sok esetben az idő előtti halál. Hosszútáv alatt a legnagyobb optimizmussal is fél évet értek, ez volt ugyanis az átlag élettartam nyers rágcsálóhúson a csatornákban, pácolódva a szarlében meg a hullalepedékben. A felszínen csak rothadó tetemek voltak és olyan mértékű sugárzás amit lehetetlen volt túlélni; aki felment az sose jött vissza egy-két kivételtől eltekintve, akik rendszerint a következő hónapot sem érték meg. Az ő beszámolóikból tudjuk, hogy a felszín egy hatalmas, rozsdás temetővé vált ahol az elviselhetetlen bűzt árasztó hullák temetetlenül rothadnak ott, ahol a vírus leterítette őket. Mindenhol tetemek és kizsigerelt szervetlen dolgok enyésztek, amíg semmi más nem maradt hátra csak a letisztúlt váz. Épületek sötétszürke bordahálói, gépek kizsigerelt műanyag és fém burkolatai, akár a döglött szarvasbogár kitinpáncélja. Ott keringett a levegőben minden amit [isten] kitörölt a világból.
Sok-sok évig nem merészkedtem a felszínre, mert az még a mélységnél is veszélyesebb volt. Odalent éltem a sötétben és reménykedtem, hogy ha tűrőképességem határát átlépve a kimerültségtől elalszok akkor nem arra fogok felébredni, hogy rámtaláltak és emberi mivoltom étellé alacsonyodott. Láttam megcsonkított embereket akik eltudtak menekülni, hogy aztán ők tehessék ugyanazt amit velük tettek.
Folyamatosan ittam vagy szintetikus aforizmákat fogyasztottam por, illetve tabletta formájában, hogy agresszívabb és bátrabb legyek a valóságnál. Rengeteg piát és drogot felhalmoztam egy szerelőcsatorna vízzel telt mellékjárata végén egy függőleges mentőalagút tetején egy apró helységben, aminek nem volt kijárata, mivel mindkettő beomlott valamikor a múltban az én nagy szerencsémre. Ha nem találok rá a földalatti labirintus eme eldugott kis zugára, minden bizonnyal hetekig sem éltem volna túl odalent, ugyanis mindenki úgy próbált életben maradni ahogy tudott.
Néhány év elég volt ahhoz, hogy kisebb közösségek jöjjenek létre és aki nem halt bele az első évek borzalmaiba az valamelyik csatornaközösség vagy egyéb csoport tagja lett ami némi biztonságot jelentett. Aki élt az éltette magát, vagy ha nem bírta tovább akkor öngyilkolt, hogy minket éltessen. Amikor volt mit ennünk soha sem gondoltunk [isten]-re.
Bordalógatás, gyors leépülés, felhanyatlás; kinek hogy. Álmunkban vért köptünk és reggel láttuk, hogy nem álom volt.
Ahogy teltek az évek egyre jobban kikívánkoztam a felszínre. Túlélő voltam és nem most akartam belebukni ebbe az őrületbe. Fönt nem volt már semmi csak edzett acél árnyékok, meg többméteres, sárgás-barna gaz, ami a bőrbe tépett és napokig nyílt, szaggatott és persze ehetetlen volt. A felszín teljesen megváltozott. Az időjárás szélsőségessé vált, ugyanis a szabályzó rendszereket nem volt aki irányítsa és az ózonréteg is megszűnt karbantartó egységek híján. A bolygót nappal ellepték a kesernyés sugarak, talán mustár sárga permetet locsolva a felszín öklendező felszínére. Foltok és null változó, csak homok és homok. Aztán egyszer kiderűlt, hogy valami módon mégis élnek odafönt olyan lények amik egykor emberek voltak. Ők voltak azok akik létezésükkel rávilágítottak arra, hogy ha ez az egész [isten] műve akkor kurvára túl lőtt a célon.
Néha napokig kaparták a fémtorlaszokat, hogy lejussanak és ehessenek. Olyankor csöndben remegtünk és hallgattuk az ütemes kaparászás visszhangját. Ha abba maradt az két dolgot jelenthetett:
a) valamelyik falu élőáldozatot csempészett a felszínre (rendszerint egy ellenséges faluból származó rabszolgát akinek elvágták az achilles-inait és körülbelül egy kilométerrel odébb a felszínre dobták)
b) vagy bejutottak
Szerencsére ilyen nagyon ritkán történt és nagyon messze tőlünk.
Legjobb esetben is csak intravénásan mosolyogtunk, nehogy meghallják a létezésünket. Erősek lettek és valami borzasztó kórt hordoztak magukban. Az öreg Légypapír azt mondta, hogy a jövőnk teljesen kilátástalanná vált, mert a készletei szinte teljesen kiapadtak és nincs annyi angyal amennyivel megfizethetnénk az árát. Az öreg Légypapír tartott minket életben. Régen egy gyógyszer multi alaklmazásában állt, mint kutató, úgyhogy értett a drogokhoz. Szerencsére a tudását a gyakorlatban is bevetette ezzel tarván életben minket és általunk magát.
Emlékszem mindig a nyirkos falnak feszülve aludtam, nem voltak hangok, nem volt levegő, csak a belülről feszítő, apró halálkapszulák a mellkasomban meg más, behatárolhatatlan helyeken a test-zsákon. Már sokszor volt ilyen ahhoz, hogy ne hasítsam fel zörögve mások álmát, úgyhogy csendben forogtam, csak úgy magamnak; magamban. Emlékszem állandó szomjúság mardosott. Igazából az üdítők nagyon hiányoztak, barnán és kásásan a jégtől. Műanyag volt, de az életérzés oltotta szomjat, meg talán minket is, de most más lenne. Szürkék lettünk, vakok, fekete fogakkal. Gumiabroncsokat égetünk és életben tart a remény, hogy egyszer mi is meghalhatunk az öreg Légypapír utolsó ajándékával a karban, vagy ahol van hely a fekélyek mellett. Leszarom. Mindig is leszartam.
Ha halál volt az kaját jelentett. Senkit nem érdekelt, hogy lánya, apja, kurvája volt-e az illető. „Most már csak egy adag hús.” –mondták

Talán most is álmodom, talán nincs is karnyújtásnyira a rozsdanyálas vaslépcső, ami levezet a mélybe, egészen a Csonk család járatáig, ami szerencsére mindig a sötétbe vész és szerencsére maguknak való „emberek”. Csak a hangokat hallani néha, mintha kígyók sziszegnének harminc szájjal, beszédhibásan. Soha nem akarok a közelükbe kerülni.
Talán nem is hallottam a gurgulázó repedéseket a hátam mögül és talán vár rám valahol egy érintetlen üdítő automata a Fénypark környékén a Lefolyónál vagy a Hernyó tó partján ahol a mélylakók jeget is látnak néha, bár akkor már rendszerint nem örülnek neki…
Tartósítószer. Ez az oka, hogy még reménykedem néha. Amikor szépet álmodom, mindig azt hiszem, hogy mosolygok, pedig nem; aki napokig nélkülözni kényszerül és fájdalomcsillapítóval vesz levegőt, miközben imába foglalja annak a kibaszott Légypapírnak a nevét, az nem mosolyog. Akkor sem mosolyog, amikor szépet álmodik, hogy a sajtburger még meleg és a kólában kopog a jég, mint az eső. Próbálok felállni néha, amikor tudom, hogy nem lehet.
A szél ráragadt a kiszögellésekre és hagyta, hogy örüljön neki a megkínzott test. Várt néhány napot, aztán újra eltűnt egy emlékezetre valahol a felszín felett sikongatva. A többiek is haldokolnak, páran talán már meg is haltak, de lusta vagyok harapni, hogy megállapítsam.
Vajon az öreg Légypapír most hol járhat, mert én nem bírom.
Átömlött a bádog és egyenesen az arcomba égett az emléke, molyrágta emlék, de valós vagy valószerű, itt már nincs nagy különbség, mert mégis a föld alatt sütkérezem. Mondjuk már mindegy, ha felszakadtam felmegyek és soha többé nem jövök vissza. Látni akarom a sivatagot meg a bozót tüzeket. Vasbeton angyalkarokat meg a Nincsreménység-fokát. Azt mondják, hogy arrafelé még élnek állatok, több is mint régen, mert vannak újak is. Van veszteni valóm? – talán. Ha soha többé nem találok egy telekúrt üdítős autómatát.
Álmodozni persze szép dolog, csak hát ezt a visszaemlékezést sem azért írtam, mert meg vagyok róla győződve, hogy megérem a holnapot. Egyszerűen szeretnék valami nyomot hagyni magam után, mert hát ember volnék azthiszem.

séta csukott szemmel éberen figyelve

Álomnak túl emlékszerű, emléknek túlságosan mesebeli volt, ugyanis ki hallott már olyan (létező) helyről, ahol a fák annyira közel nőnek egymáshoz, hogy barlangszerű alagutak jönnek létre az ágak között, behálózva így a mélyzöld sötétségbe veszett felszín nagy hányadát?
De ne szaladjunk ennyire előre, vannak itt még egyéb furrrcsaságok is, mint példának okáért a bordó-gyapjú bevonatú házak kerítések nélkül, de kutyákkal és kaktuszokkal. Mexikóiak laktak bennük és nem volt tanácsos a közelükbe menni, mert nem az a népség voltak ők, akik csak úgy eltűrnek egy immunhiányos európait a közelükben. Igazi neon-keresztények. Szivárvány színű műanyag SzűzMáriával, meg hidegen foszforeszkáló feszületekkel (átlátszó plexi Jézussal).
Nemigazán nyugtalankodtak semmi miatt, pedig ezek a házak azért elég súlyos bűnbocsánatként is funkcionálhattak volna. Akár.
Sok-sok szélben kócolodó szőrös ház ameddig a szem ellát, már-már az őrület ütőerén haláltáncolgató latin-amerikai keresztényekkel telefertőzve és akkor az 50° még el sem kezdte hangyafészekké olvasztani flitteresre izzadt testemet.
Nekem ez az egész nem tetszett, úgyhogy sarkon fordultam és felszívódtam (nem tudom, hogy ez a "felszívódás" esetleg valami felsőbb rendű entitás drogfogyasztási szokását jelentette-e, vagy valami teljesen más természetű dologról volt-e szó akkor és ott), mindenesetre elkerültem onnan és nagyon messzire.
Először barlangoknak tűntek, aztán kezdett beigazolódni a felvetés, miszerint mégiscsak valami "nagy" rántott fel engem és most a belsőségek szokatlanul száraz labirintusában kényszerülök előreláthatólag hosszadalmasan bolyongani. Aztán rájöttem, hogy hol lehetek: a barlangok egymásba nőtt ágak szokatlan struktúrái voltak. Tehát -feltehetőleg- az univerzum legsűrűbb erdejében csikorogtam éppen, ahogy az imént már írottam volt ezt a tényt.(Amúgy felvetődik a kérdés, hogy ez most tulajdonképpen micsoda is? Fák alkotják, tehát erdő, barlangrendszerhez hasonlatos járatokban lehet haladni, tehát barlang... Na most mi van?) Elindultam. Nem tudatosan, hanem csak úgy, valamerre, mint egy részeg ötéves hajnalikettőkor. Mentem. Nagyon, nagyon sokáig. Próbáltam fölfelé haladni, hátha kijutok a világ fölé és valamelyik aktuális istennel elcseverészhetek a női nemről ,a kannibalizmusról meg a tüdő rákról, de csak nem jutottam sehova, ami bármiben is különbözött volna a néhány perccel azelőtti környezettől.
Szünet. szünet. szünet. szünet. fulladás. kitágul-összehúzódik. friss levegő. csillagok kék éggel meg műholddal. tovább.
Ahogy egy másik test mozdulataiból nyilvánvalóvá válik, hogy A és B út közül melyik az, amelyik csak rám vár vagy a csakrám rám csap. Ezt igazából B-kategóriás fordulatnak nevezik a nagyon okos odamondók.
-szerintem csak szimplán elengedhetetlen.- Ádám és Éva egy alternatív Paradicsomban kígyók, almák és kijárat nélkül. De legalább plexi-krisztus és szőrös házú mexikóiak nincsenek errefelé és innen ki űzne ki akárkit is?
Bolyongásom végét néhány eltévedt légy jelezte. Hoztak reggelit, meg színes ceruzákat, ha esetleg nem érezném jól magam.
Az az igazság, hogy kurvára de sehogyse éreztem magam, pedig valójában ősz van hajnali páróra, (épp, hogy elkezdett véraláfutásosodni az ég alja) én magam rendkívül álmos vagyok már és ha jól sejtem szintén véraláfutásos.

mese az univerzum- és dimenziórendszerek mechanizmusáról

-Jó reggelt Univerzális Együttható! A mindenség állapota ma is kielégítő tér-idő koordinátákon mozognak, bár a Mammon drogon vegetáló P6016744-szektor bolygói - mind a 917.612.404 - a 6. dimenzió határmezsgyéjén sütkéreznek egy új, tudathatár feletti felismerés reményében. –kezdte szokásos reggeli monológját, ezzel a nem túl kellemes hírrel a Galaktikus Fő Részecske -
Az Univerzális Együttható lassan, kimérten szétáradt az éterben, leírhatatlan színt árasztva magából, majd a világegyetem hangján megszólalt:
-Képesek lesznek átlátni a hártyán?
Véleményem szerint nem, - kezdte okfejtését a Galaktikus Fő Részecske - ugyanis a helyi istenek által emelt erkölcsi és társadalmi határok teljes mértékben blokkolják egy új, minden addigitól eltérő felismerés lehetőségét; mint ahogy azt tették az elmúlt 24602 évben is, mióta az isteni jogrendszer szigorodott abban a szektorban.
-Miért azelőtt mi volt? – kérdezte ingerülten az Univerzális Együttható -bocsánat, de nem tudom mind a 71.625.123 szektor ügyes-bajos dolgait észben tartani..
-Az történt uram 24602 esztendővel ezelőtt, hogy egy radikális drogfüggő vallási csoport elkerülte figyelmünket és átjutottak a falon.
-És hogyan reagáltak, ha szabad megtudnom?
Kitépték a szemeiket, hogy ne lássák a dimenziót, ahová a szer szippantotta őket, ugyanis az nem volt más, mint kegyelmes uram Örömparkja; nem bírták a hely látványát, amit a megváltásnak hittek addig. Félő, hogy most is ez történik.
-Ó Uram! Pusztul a nyáj amit reám bíztál! – fakadt ki az Univerzális Együttható- Ilyen többé nem fordulhat elő! Ez egy szigorú kasztrendszer és az ugrás minket sodor veszélybe. A jogrendet a végsőkig kell szigorítani az akkreditált helyi istenek számára! – adta ki utasítását a meghökkent Galaktikus Fő Részecskének, aki egy ideig tátogott döbbenetében, de azért visszakérdezett-
-Ó Uram?! De hát Ó Univerzális Együttható! Kegyelmes mindeségednek is van istene? Már ha nem sértem meg felségedet kérdésemmel. -akadozott a Galaktikus Fő Részecske.-
-Van. – felelte az Univerzális Együttható a legnagyobb türelmet sugározva magából - Én csak egy vagyok a végtelen periódusban. Az istenemnek is van istene és az istenem istenének is van istene és ez így folytatódik a dimenziókon túlra és azokon túlra amik a dimenziókon túl következnek.
-Akkor mi csak a hangyák, hangyáinak a hangyái volnánk ezek szerint?
-Így valahogy.
...
-További szép napot Ó Univerzális Együttható! -köszönt el a Galaktikus Fő Részecske és a 34 arcú entitás felettesét magára hagyva 71.625.123 szektor problémájával, kihullámzott a 3,5 fényév hosszú csarnokból és a sivatag hűvösében nyugovóra tért néhány ezer évre, hogy másnap reggel újult erővel láthasson munkához az univerzum ügyes-bajos dolgai illetően, esetleg a vénséges vén Univerzális Együttható bölcsességéhez fordulva segítségével, mint ahogy tette azt ma is.

egy este egyedül otthon. { ördöggerinc I. }

Régóta nem aludtam már. A szemgolyóim alól kaviárszerű, ragacsos lé ásítozott elő és lassan a duzzadt-vörös táskák alá kötött, akár valami gusztustalan de hasznos kozmetikum; undorító szagú, mocskos maszkká szilárdult az arcomon, visszafordíthatatlanul megtörve azt és a mosdót, amibe gennyamőbaként marta bele magát a lehulló fölösleg.
Tegnap éjjel a TV előtt remegtem. Ruha nélkül, mert azokat elrejtettem a molyok elől, mielőtt újabb látogatást tennének nálam 0:21-kor amikor rendszerint 4 másodperc erejéig áramszünet sziszeg végig a rongyos lakáson, hogy tudassák velem érkezésük tényét. Mindig akkor jönnek, de nem mindig éhesek. Most azok. Most kibaszottul éhesek, hallom a gégemikrofonjaikból krákogó elégedetlenségüket. Tudom, mert láttam az aggasztó jeleket az ablakból; bokorba fagyott rózsaszín hajléktalan, önfeledten haldokló hentes-asszisztensek a kémények tövében, ilyesmik.
Most a TV jéghurka állagú képernyője is félt; gusztustalanul romantikus műtéteket mutatott nekem; élősködő férgek, meg magányos kövéremberek szívszorító kapcsolatáról és annak végéről. Egy ideig néztem, hátha megnyugszom és ezáltal a TV is de valahogy nem ez történt. Elkezdett az egész érdektelenségbe fehéredni és egyre jobban erősödtek a lágy elektronikus anomáliák a szoba falai között csapongva, ami ugye nem nyilvánvalóan jó dolog. A TV kurvára berágott rám; becsuktam a szemem és a kacarászó duruzsolást hallgattam, amik ha jóltévedek egyenest a konyha felől érkeztek.
A képernyő kihasználta a pillanatnyi zavart és rámfagyott, majd reszelős hangon az egész testemet beburkolta önmagával.
Sehol semmi, csak nesztelen meztelen testek légtánca a falrepedésekben és a szobrom körül, aztán ahogy darabokra tépem a hangokat és újra összeillesztem a darabokat, behasít a tény, hogy ezek büdös, húsos BOGARAK. Mindenhol, mindenhonnan. A kérgemben kaparnak, rágják a tegnapot, lassan ráoldódnak az arcomra és teleropogják a húsomat a fényes petéikkel, átkaristolva mindent, betévedve a szemgödör mélyére és soha elő nem kerülvén onnan. Mar a fájdalom ami mályva lila és mar a mozdulatlanság, ami októberi kék.
A testem mozdulatlanul vergődik, hangtalanul, önmagát falva.
Az idegrendszerem saját teljesítőképességét felülmúlva jelzi az agynak a fájdalmat, amit igazából nem tudom, hogy pontosan mi is okoz a testem ellen elkövetett megannyi borzasztó művelet közül.
A levegőben tüdőpor és mosolyforgács kavarog és én ezt szívom magamba, mintha már érezném, hogy ez lesz a vége.
Nincsenek hangok azt hiszem, csak egy meglehetősen furcsa koreográfiára átültetett szürrealista performansz.
Az ablakpárkányon ülő neonzöld ruhás nagypapaszerű hülyeség megigézve röhögcsél az elé táruló alak látványán és állapotán – rajtam. Ő szereti nézni az ilyet, mert feltehetőleg egy komplexusokkal ledarabolt aberrált fasz, akinek mindössze ennyi kell a boldogsághoz.
Engem ez persze akkor és ott cseppet sem zavar és a körülményeket figyelembe véve nyilván fel sem tűnik az organikus fényforrás jelenléte.
Reggel majd úgyis elgondolkozok ezen az egészen és meggyőzöm magam, hogy csak álom volt. Átlagos és kibaszott rossz álom.