Régóta nem aludtam már. A szemgolyóim alól kaviárszerű, ragacsos lé ásítozott elő és lassan a duzzadt-vörös táskák alá kötött, akár valami gusztustalan de hasznos kozmetikum; undorító szagú, mocskos maszkká szilárdult az arcomon, visszafordíthatatlanul megtörve azt és a mosdót, amibe gennyamőbaként marta bele magát a lehulló fölösleg.
Tegnap éjjel a TV előtt remegtem. Ruha nélkül, mert azokat elrejtettem a molyok elől, mielőtt újabb látogatást tennének nálam 0:21-kor amikor rendszerint 4 másodperc erejéig áramszünet sziszeg végig a rongyos lakáson, hogy tudassák velem érkezésük tényét. Mindig akkor jönnek, de nem mindig éhesek. Most azok. Most kibaszottul éhesek, hallom a gégemikrofonjaikból krákogó elégedetlenségüket. Tudom, mert láttam az aggasztó jeleket az ablakból; bokorba fagyott rózsaszín hajléktalan, önfeledten haldokló hentes-asszisztensek a kémények tövében, ilyesmik.
Most a TV jéghurka állagú képernyője is félt; gusztustalanul romantikus műtéteket mutatott nekem; élősködő férgek, meg magányos kövéremberek szívszorító kapcsolatáról és annak végéről. Egy ideig néztem, hátha megnyugszom és ezáltal a TV is de valahogy nem ez történt. Elkezdett az egész érdektelenségbe fehéredni és egyre jobban erősödtek a lágy elektronikus anomáliák a szoba falai között csapongva, ami ugye nem nyilvánvalóan jó dolog. A TV kurvára berágott rám; becsuktam a szemem és a kacarászó duruzsolást hallgattam, amik ha jóltévedek egyenest a konyha felől érkeztek.
A képernyő kihasználta a pillanatnyi zavart és rámfagyott, majd reszelős hangon az egész testemet beburkolta önmagával.
Sehol semmi, csak nesztelen meztelen testek légtánca a falrepedésekben és a szobrom körül, aztán ahogy darabokra tépem a hangokat és újra összeillesztem a darabokat, behasít a tény, hogy ezek büdös, húsos BOGARAK. Mindenhol, mindenhonnan. A kérgemben kaparnak, rágják a tegnapot, lassan ráoldódnak az arcomra és teleropogják a húsomat a fényes petéikkel, átkaristolva mindent, betévedve a szemgödör mélyére és soha elő nem kerülvén onnan. Mar a fájdalom ami mályva lila és mar a mozdulatlanság, ami októberi kék.
A testem mozdulatlanul vergődik, hangtalanul, önmagát falva.
Az idegrendszerem saját teljesítőképességét felülmúlva jelzi az agynak a fájdalmat, amit igazából nem tudom, hogy pontosan mi is okoz a testem ellen elkövetett megannyi borzasztó művelet közül.
A levegőben tüdőpor és mosolyforgács kavarog és én ezt szívom magamba, mintha már érezném, hogy ez lesz a vége.
Nincsenek hangok azt hiszem, csak egy meglehetősen furcsa koreográfiára átültetett szürrealista performansz.
Az ablakpárkányon ülő neonzöld ruhás nagypapaszerű hülyeség megigézve röhögcsél az elé táruló alak látványán és állapotán – rajtam. Ő szereti nézni az ilyet, mert feltehetőleg egy komplexusokkal ledarabolt aberrált fasz, akinek mindössze ennyi kell a boldogsághoz.
Engem ez persze akkor és ott cseppet sem zavar és a körülményeket figyelembe véve nyilván fel sem tűnik az organikus fényforrás jelenléte.
Reggel majd úgyis elgondolkozok ezen az egészen és meggyőzöm magam, hogy csak álom volt. Átlagos és kibaszott rossz álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése