egy túlélő visszaemlékezései

A tűfényű, türkizkék hajnal. Talán ez az ami legtöbbször felszínre került bennem a húsvírus előtti időkből. Persze a hajnal most így, évek távlatából is csendes és kék, de akkoriban ez nem csak egy állapota volt a környezetnek. Szerettem, ahogy mosolyogva vibrált az ég. Szerettem azt a friss, szörcsögő levegőt, amit átitatott a csönd és az ébredés érzése. Szerettem nézni a csendesen sikongató, házakkal teledobált domboldalakat, ahogy mozdulatlanságba dermedtek, akár egy polaroid a dicső múltból, ahol először feküdtél le a lánnyal a házibuli rózsakert és napsugár illatú hajnalán és sohatöbbé nem akartál hazamenni, mert akkor és ott minden tökéletes volt a párnák közt kifulladva.
Olyan érzésem volt minden egyes pirkadatkor, amikor egyedül sétáltam hazafelé izomlázas szemhéjakkal és kimerevedett pupillákkal a dombokat fürkészve, hogy már csak ezért a pillanatért megérte és köszönettel tartozom. Talán a szabadság volt az az érzés ami ilyen mélyen belemarta magát az emlékek közé. Persze az emlékek egymáshoz súrolódnak, kopnak és torzulnak.
…akár csak az emberek.
---

Most nagyjából harmincöt éves lehetek. Az elmúlt közel két évtizedet a város alatti csatornarendszerekben töltöttem, azzal a párezer szerencsétlennel akik túlélték [isten] második emberirtó hadműveletét a Föld nevű bolygón.
A legtöbben abban a hitben éltek (és vannak akik a mai napig azt gondolják), hogy [isten] kiválasztotta őket, egy új, bűnök nélküli és szabad emberiség megteremtésére.
Sajnálatos tény, de elég volt egy évtized, hogy az emberek mocsokban tobzódó, kannibál szörnyetegekké váljanak és visszavonhatatlanul kiirtsák magukból a nagy eszméket és ideológiákat, amiket addig vallottak. Persze ezt most úgy mondom mintha én bármiben is különböznék ezektől az emberektől. Pedig nem; én is egy mocsokban tobzódó kannibál vagyok és én is [isten] kiválasztottja, akár csak a többi szörnyeteg… de kezdem inkább ott, ahol körülbelül tizenhárom milliárd ember számára véget ért a világ.
A föld alatti rejtőzködésnek nagy ára volt; az állandó levegőtlen sötétséget senki nem bírta és hosszútávon mindenkit utolért a mentális deficit és sok esetben az idő előtti halál. Hosszútáv alatt a legnagyobb optimizmussal is fél évet értek, ez volt ugyanis az átlag élettartam nyers rágcsálóhúson a csatornákban, pácolódva a szarlében meg a hullalepedékben. A felszínen csak rothadó tetemek voltak és olyan mértékű sugárzás amit lehetetlen volt túlélni; aki felment az sose jött vissza egy-két kivételtől eltekintve, akik rendszerint a következő hónapot sem érték meg. Az ő beszámolóikból tudjuk, hogy a felszín egy hatalmas, rozsdás temetővé vált ahol az elviselhetetlen bűzt árasztó hullák temetetlenül rothadnak ott, ahol a vírus leterítette őket. Mindenhol tetemek és kizsigerelt szervetlen dolgok enyésztek, amíg semmi más nem maradt hátra csak a letisztúlt váz. Épületek sötétszürke bordahálói, gépek kizsigerelt műanyag és fém burkolatai, akár a döglött szarvasbogár kitinpáncélja. Ott keringett a levegőben minden amit [isten] kitörölt a világból.
Sok-sok évig nem merészkedtem a felszínre, mert az még a mélységnél is veszélyesebb volt. Odalent éltem a sötétben és reménykedtem, hogy ha tűrőképességem határát átlépve a kimerültségtől elalszok akkor nem arra fogok felébredni, hogy rámtaláltak és emberi mivoltom étellé alacsonyodott. Láttam megcsonkított embereket akik eltudtak menekülni, hogy aztán ők tehessék ugyanazt amit velük tettek.
Folyamatosan ittam vagy szintetikus aforizmákat fogyasztottam por, illetve tabletta formájában, hogy agresszívabb és bátrabb legyek a valóságnál. Rengeteg piát és drogot felhalmoztam egy szerelőcsatorna vízzel telt mellékjárata végén egy függőleges mentőalagút tetején egy apró helységben, aminek nem volt kijárata, mivel mindkettő beomlott valamikor a múltban az én nagy szerencsémre. Ha nem találok rá a földalatti labirintus eme eldugott kis zugára, minden bizonnyal hetekig sem éltem volna túl odalent, ugyanis mindenki úgy próbált életben maradni ahogy tudott.
Néhány év elég volt ahhoz, hogy kisebb közösségek jöjjenek létre és aki nem halt bele az első évek borzalmaiba az valamelyik csatornaközösség vagy egyéb csoport tagja lett ami némi biztonságot jelentett. Aki élt az éltette magát, vagy ha nem bírta tovább akkor öngyilkolt, hogy minket éltessen. Amikor volt mit ennünk soha sem gondoltunk [isten]-re.
Bordalógatás, gyors leépülés, felhanyatlás; kinek hogy. Álmunkban vért köptünk és reggel láttuk, hogy nem álom volt.
Ahogy teltek az évek egyre jobban kikívánkoztam a felszínre. Túlélő voltam és nem most akartam belebukni ebbe az őrületbe. Fönt nem volt már semmi csak edzett acél árnyékok, meg többméteres, sárgás-barna gaz, ami a bőrbe tépett és napokig nyílt, szaggatott és persze ehetetlen volt. A felszín teljesen megváltozott. Az időjárás szélsőségessé vált, ugyanis a szabályzó rendszereket nem volt aki irányítsa és az ózonréteg is megszűnt karbantartó egységek híján. A bolygót nappal ellepték a kesernyés sugarak, talán mustár sárga permetet locsolva a felszín öklendező felszínére. Foltok és null változó, csak homok és homok. Aztán egyszer kiderűlt, hogy valami módon mégis élnek odafönt olyan lények amik egykor emberek voltak. Ők voltak azok akik létezésükkel rávilágítottak arra, hogy ha ez az egész [isten] műve akkor kurvára túl lőtt a célon.
Néha napokig kaparták a fémtorlaszokat, hogy lejussanak és ehessenek. Olyankor csöndben remegtünk és hallgattuk az ütemes kaparászás visszhangját. Ha abba maradt az két dolgot jelenthetett:
a) valamelyik falu élőáldozatot csempészett a felszínre (rendszerint egy ellenséges faluból származó rabszolgát akinek elvágták az achilles-inait és körülbelül egy kilométerrel odébb a felszínre dobták)
b) vagy bejutottak
Szerencsére ilyen nagyon ritkán történt és nagyon messze tőlünk.
Legjobb esetben is csak intravénásan mosolyogtunk, nehogy meghallják a létezésünket. Erősek lettek és valami borzasztó kórt hordoztak magukban. Az öreg Légypapír azt mondta, hogy a jövőnk teljesen kilátástalanná vált, mert a készletei szinte teljesen kiapadtak és nincs annyi angyal amennyivel megfizethetnénk az árát. Az öreg Légypapír tartott minket életben. Régen egy gyógyszer multi alaklmazásában állt, mint kutató, úgyhogy értett a drogokhoz. Szerencsére a tudását a gyakorlatban is bevetette ezzel tarván életben minket és általunk magát.
Emlékszem mindig a nyirkos falnak feszülve aludtam, nem voltak hangok, nem volt levegő, csak a belülről feszítő, apró halálkapszulák a mellkasomban meg más, behatárolhatatlan helyeken a test-zsákon. Már sokszor volt ilyen ahhoz, hogy ne hasítsam fel zörögve mások álmát, úgyhogy csendben forogtam, csak úgy magamnak; magamban. Emlékszem állandó szomjúság mardosott. Igazából az üdítők nagyon hiányoztak, barnán és kásásan a jégtől. Műanyag volt, de az életérzés oltotta szomjat, meg talán minket is, de most más lenne. Szürkék lettünk, vakok, fekete fogakkal. Gumiabroncsokat égetünk és életben tart a remény, hogy egyszer mi is meghalhatunk az öreg Légypapír utolsó ajándékával a karban, vagy ahol van hely a fekélyek mellett. Leszarom. Mindig is leszartam.
Ha halál volt az kaját jelentett. Senkit nem érdekelt, hogy lánya, apja, kurvája volt-e az illető. „Most már csak egy adag hús.” –mondták

Talán most is álmodom, talán nincs is karnyújtásnyira a rozsdanyálas vaslépcső, ami levezet a mélybe, egészen a Csonk család járatáig, ami szerencsére mindig a sötétbe vész és szerencsére maguknak való „emberek”. Csak a hangokat hallani néha, mintha kígyók sziszegnének harminc szájjal, beszédhibásan. Soha nem akarok a közelükbe kerülni.
Talán nem is hallottam a gurgulázó repedéseket a hátam mögül és talán vár rám valahol egy érintetlen üdítő automata a Fénypark környékén a Lefolyónál vagy a Hernyó tó partján ahol a mélylakók jeget is látnak néha, bár akkor már rendszerint nem örülnek neki…
Tartósítószer. Ez az oka, hogy még reménykedem néha. Amikor szépet álmodom, mindig azt hiszem, hogy mosolygok, pedig nem; aki napokig nélkülözni kényszerül és fájdalomcsillapítóval vesz levegőt, miközben imába foglalja annak a kibaszott Légypapírnak a nevét, az nem mosolyog. Akkor sem mosolyog, amikor szépet álmodik, hogy a sajtburger még meleg és a kólában kopog a jég, mint az eső. Próbálok felállni néha, amikor tudom, hogy nem lehet.
A szél ráragadt a kiszögellésekre és hagyta, hogy örüljön neki a megkínzott test. Várt néhány napot, aztán újra eltűnt egy emlékezetre valahol a felszín felett sikongatva. A többiek is haldokolnak, páran talán már meg is haltak, de lusta vagyok harapni, hogy megállapítsam.
Vajon az öreg Légypapír most hol járhat, mert én nem bírom.
Átömlött a bádog és egyenesen az arcomba égett az emléke, molyrágta emlék, de valós vagy valószerű, itt már nincs nagy különbség, mert mégis a föld alatt sütkérezem. Mondjuk már mindegy, ha felszakadtam felmegyek és soha többé nem jövök vissza. Látni akarom a sivatagot meg a bozót tüzeket. Vasbeton angyalkarokat meg a Nincsreménység-fokát. Azt mondják, hogy arrafelé még élnek állatok, több is mint régen, mert vannak újak is. Van veszteni valóm? – talán. Ha soha többé nem találok egy telekúrt üdítős autómatát.
Álmodozni persze szép dolog, csak hát ezt a visszaemlékezést sem azért írtam, mert meg vagyok róla győződve, hogy megérem a holnapot. Egyszerűen szeretnék valami nyomot hagyni magam után, mert hát ember volnék azthiszem.