A zselés savgolyók üreget martak a puha csontba; gusztustalan, izzó fájdalom ömlött szét az arcomban, kisütve az agyamat, túlterhelve az idegpályákat. A savgolyók csak lüktettek és lüktettek a szemhéjak alatt, pedig a bőrszálak szinte jéggé merevedtek a novemberi éjszaka színtelen nyelvcsapásaitól. A tüdőm megtelt kétségbeesett levegővel, bár bevallom azt vártam, hogy így majd visszasírhatom magam a kollektív valóságba, de ehelyett végigmart a torkomon, végigbontotta a hajszálereket és telesikította a tüdőmet.
A savgolyók eddigre kifakadtak és forró, nyálkás patakokként folytak elő a remegő szemhéjak alól és végigcsorogtak a fájdalomtól reszkető vadigen arcomon.
A hullaszerű lány átölelt és végignyalta az arcomat, felitatva ezzel a maró nedvet. A fájdalom tompulni kezdett, még valami más, robajló érzés erősödni; megöleltem, beletéptem a bordáiba és megcsókoltam. A két test körül végtelen, ismétlődő periódusként örvénylett az idegesen vibráló csillagpor és hamarosan egy ponttá zsugorodott az idő.
Mire a hajnal első jelei egyértelművé váltak, a két test már nem volt ott. Az éjszaka történtekre csak a betonba mart apró kráterek és néhány kihűlt húscafat emlékeztetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése