Először a hájasan kavargó hajnali hideg hányta tele a rokokós giccsben tobzódó, ám mégis vértelen álmát jelenlétével, aztán ő hányta tele a hajnali hideget. Remegve lefordult a testmeleg ágyról halkan puffanva a hűvös padlón. Megnyúlt és összehúzódott a szájára és orrába tapadt savas vér, csukott szemeiből könnyek csorogtak, a mellkasa lüktetett, majd a szervezete kilökte az utolsó liter testidegen anyagot. Lassan kinyitotta a szemeit; képtelen volt fókuszálni, egy helyre nézni és elviselni azt a kevés fényt, ami beszűrődött a szobába, ezenkívül addig szinte soha nem tapasztalt mértékben szédült. A környezeti ingerek túl gyorsan és nagymértékben érték ahhoz, hogy az agya megfelelően fel tudja dolgozni; pánikba esett és az egész teste görcsbe rándult. A végtagok lehetetlen irányokba feszültek, borzasztó kínokat okozva. A feje úgy csikorgott, mintha egy dühös légyraj fészkelne a koponyája alatt, belemarva a húsba és az agyába. A fájdalmai túllépték az a határt amit egy ember még képes elviselni. Végre elájult.
A Nap már csak egy halvány vöröses árnyalattal emlékeztetett egész napos tündöklésére, amikor végre kinyitotta a szemtét. Ugyanott feküdt, ahova fél nappal korábban zuhant –alig pár centire a padlóba száradt, irreális színű vértől-. A hajnali görcsökre és a fejfájásra semmi nem utalt, de a szemgolyója még mindig lüktetett és még mindig homályosan látott, bár ez percről-percre javult. Összeszedte magát és végre feltápászkodott; az arcán már semmi jele nem volt annak, hogy hajnalban úgy viselkedett, mint akinek percek vannak hátra az életéből. Végülis miért lett volna jele? –minden egyes kurva napja így indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése