szavakra talán nem is volt szükség

- Neked csináltam. -mondta a fa ágán egyensúlyozva és a lány kezébe csúsztatta a faragott baglyot.
A lány emlékekbe kapaszkodott és az arca a halovány rózsák ellenére is márványszerűnek hatott. Eddig.
Most a meglepetéstől kitágult pupillákkal nézett a srác szemébe és egy alig létező pillanatig atomjaira robbantotta a tájat valami olyan ami belőlük fakadt, de csak együtt.
- Nagyon szeretlek! - mondta a lány, és önkéntelenül is beugrott az a pillanat, amikor a srác évekkel korábban egy átlagnál is szelesebb téli estén először megfogta a kezét és a szemébe nézett. Próbált határozott lenni, de a lány átlátott a kopott maszkon és magában jól mulatott ezen, bár a szíve majd kiszakadt a mellkasából a boldogságtól. Szavakra talán nem is volt szükség.
  És most, ahogy ülnek a faágon a holdfénybe áztatott völgy felett, miközben a szíveik nagyokat dobbanva kergetőznek körülöttük és a csillagok fénye mézédes cseppekként tapad a szempilláikra, a boldogság újradefiniálja magát.
Az élet csak akkor szar ha a falak tövében zokogunk ahelyett h felmásznánk rá és belátnánk az egész világot. Persze mondani könnyü. Én is a falnak dőlve sírdogálok és a kezem is csúszik kurvára.
Megoldjuk együtt? Én bakot tartok te meg utána fentről segítesz felhúzni engem.