és én fogom a kezed, amikor körbecsikorog a tövisvihar, és te fogod az enyém, hogy együtt vészeljük át

Vannak pillanatok, amik gyógyíthatatlanul megfertőzik fog-fekete fájdalmukkal az elkövetkezendő pillanatokat; mint amikor a füzet lapján ejtett tintapaca átolvad a következő lapokra. Egyre halványabbá és halványabb válik ugyan, ahogy fogynak a lapok, de ott sötétlik, megtörve a harmóniát. Lehet, hogy csak hetek, hónapok múltán érünk a következő és következő lapra, de a kalligrafikus glitch akkor is ott lesz.
  -na körülbelül ez a helyzet az ilyen pillanatokkal.
Kétségtelenül belepetéztek az életünkbe az ilyen rothasztó tintapacák, és most hatványozottan tették/teszik ezt.
  -Az enyémbe és a másik felem életébe. A másik fél nem bennem van. A másik fél egy másik személy a másik nemből. ( jajjdenagyontitokzatos tudom, de élvezem, hogy nem fekete-fehér ) Ez nem szerelem, ami egyszer majd kihűl és a szikrázó olvadékból amorf, szürke kőhalommá fakul. És nem is egy barátság, a szó legnemesebb értelmében, hanem valami olyan lelki kapocs, olyan lelki tapadókorong, amire legjobb tudomásom  szerint se magyarul, se más nyelven nincs olyan szó ami valóban kifejezné ezt.
  Fájunk, de azért fénylünk is amennyire tőlünk telik; másnak is, de egymásnak igazán ragyogunk, hogy ne fagyjunk bele abba a lélekidegen pókhálóba, amit egy olyan szociális rendellenesség sző, aminek a nevét a jelenkor leprája és pestise által kiváltott mentális katapláziának fordíthatnánk, ha akarnánk ilyesmit tenni, de ez hülyén is hangzik, meg nevesítés nélkül is épp eléggé érezzük a ránktekeredő szálakat.
   Persze nem vagyunk csillagok az éjszakában, vagy önjelölt szentek, csak próbálunk érvényesülni anélkül, hogy arcokba taposnánk, vagy egyszerűen szórakozásból lelkeket repesztenénk édesen mosolyogva.   Hibázunk. Kikurt sokat és a társadalmi normák szerint nem feltétlenül tartozunk a mintaképek közé, sőt, de a betonkaptár részei vagyunk akár akarjuk, akár nem és együtt könnyebb feljutni a lépcsőn és fent maradni a panelház tetején, és együtt szebb megnézni a napfelkeltét egymásra mosolyogva, mint egyedül. Persze van akinek ez nem okozna gondot, de ezek nem mi vagyunk. Ez van.
Tényleg nem akarom a bűnös társadalom könnyező szentjeit, meg a jóság bajnokait megfaragni magunkból, de sajnos én már csak ilyen pátoszban visongó irodalmi anomália vagyok; sminkelek, hogy átjöjjön a szövegszöveten a valódi mondanivaló. Az amit láttatni és éreztetni szeretnék, ha ehhez el is fedem a valóság szarkalábait egy kis alapozóval.
   -Most illene a konklúziót levonnom, de nem fogom, mert csak.
 Van valaki az életemben, aki végérvényesen itt ragadt és ha minden más foszlik szét a szartól, Ő akkor is itt lesz és én akkor is itt leszek neki. Kell ennél több? nekem nem.
   -Hajnal van amúgy és időtlen csönd szövi be azt az illatot, ami a magányos hajnalok sajátja, amikor az ég azúrkékké fagyott. Sok a színfaló lárva és valószínűleg ez az időtengelyen barra haladva sem fog változni, de együtt könnyebb haladni.