Évmilliók óta szunnyadó állatként lélegzik az erdő. Egymásba ölelnek a fák, ellilult leveleket könnyeznek és az időt éneklik időtlen nyelvükön. Néha meghalnak és korhadt emberek lakmároznak a dalaikból.
A jó emberek már réges-rég berágták magukat a föld puha-nedves gyomrába, hogy az érc csontokhoz tapadva a mindenség összefüggésein merengjenek, vakon, levegő után kapkodva, csúszómászókként.
Áttetszővé kopott szemgödörpárok sóhajtoznak fénytelenül, a teljes őrületbe színtelenedve, istenekké kopva.
Ahova már az idő sem merészkedik le, ott nincs különbség gránitkocsonyás sötét és a pókhálóbőrű fény között; szerintem ezek a fogalmak még lecsupaszított formában sem léteznek.
Ott csak egy szép és szomorú haldoklás daráléka kavarog a könnyporral telített üregekben.
Oda csak meghalni járunk és mosolyogni.
-ha a szavakból építünk egy csontvázat,kap szinesztézia szerveket, metafora izomzatot, ideg szimbólumokat, bőr szerkezetet és egy darabot magunkból (amit most jobb hijjjjján léleknek fogok nevezni), akkor létrehoztunk egy lélegző, a világra reflektáló és kiható lényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése