tengerek és tengerek és tengerek

A kikötőt elkerüli az idő. Vagy egyszerűen csak ide jár aludni, nemtudom. A tenger üveghangon morajlik, önmagával szeretkezik a fekete víztömeg. A mólót végignyalják a hullámok, majd ismét a mélybe kavarodnak, ahol a napfény szilánkosra törik és cseppfolyóssá szenderül az áramlatok hátán. Sós mérgű tengeri szelek ütnek az árbocok közé csikorogva, ropognak a testek, de az idő csak nem ébred fel, ha egyáltalán jelen van.
Nekem most van időm, de itt ez a tény érvényét vesztett üres kijelentéssé fagy, az őszi napfelkelte barnakérgű peremén. Óvatosan kortyolgatom a teámat a katonai termoszból; epres tea sok szeretettel, ahogy szeretem.
A sirályok társalgását leszámítva csak a tenger monoton zúgását hallani, meg persze a kifinomultnak nem nevezhető teaszürcsölésemet, amit kegyetlen élvezettel vagyok képes művelni, ha tudom, hogy magam vagyok.
Szeretek reggelente itt ücsörögni. Élettelen az egész kikötő, még ringatóznak alszanak a leponyvázott halász csónakok és a kiöregedett alga árnyas fregattok. A hajnali szellő végig tép kíméletlenül, de egyszerűen nem zavar. Arlette csak azért kelt fel hajnalok hajnalán, hogy elkészítse a teámat, mert szerinte én mindig vagy túl cukrozom, vagy túl sok citromlevet facsarok bele. Persze ez csak ürügy, hogy ő csinálhassa meg, mert tudja, hogy imádom. Mikor haza érek márvánnyá fagyva, ő az ágyban alszik a kék, felhő alakú párnáját ölelgetve és egy halvány sóhajjal egybekötve elmosolyodik amikor a fülcimpájába harapok.
Sok sok évnek kellett eltelnie, hogy a reggeleim ilyenné váljanak, és sok sok napnak kellett eltelnie, hogy értékelni tudjam a reggeleket. Alig várom, hogy a tengerrel takarózhassam, a homokos parton, miközben mellém ömlik a tábortűz fénye és milliónyi csillag suttog felém különös nyelven, hogy bizony, nagyon sok dolgot látnom kell az életben, hogy értelmet nyerjen.