ismerd meg önmagad

Az első dolog talán az értelmezhető zajok eltűnése volt.
A foszlánylegyek beköpték a hajnalt idegesen feszengő, lárva arcú senkikkel, akik valakikké próbálták dolgozni magukat. Ezek a lárva arcú senkik valójában akár küldetéstudattól vezérelt mazochisták, a legjobb barátnői pasijaival kúrogató tizenéves kisribancok, vagy akár egyik napról a másikra élő, hatgyermekes anyák is lehetnek; nem számít tényleg, mindennap minden percében ezek a lények lengik be a város minden szegletét, de főleg azokat amik mellett üveges tekintettel előrebámulva mész el mindennap. Nem közönymaszk, hanem egyszerűen olyan anomáliák, amit maga a város -épületek vasbeton szerkezetei, sose látott elkorrodált csatornahálózatok, szükségtelenné vált sikátorok és helyváltoztatásra is képes, amúgy organikus utcák- hoznak létre rendszerint. Ezeken a helyeken logikusan a zajok is egészen más természetűek mint egy olyan helyen, ahol például nem fordulnak elő ezek a szeretetre méltó senkik. Amikor felkeltem még alig csikordult a kintről beáradó sötét. Alig tapintható kaparászás jellemezte a hajnalokat a szobámban, talán a falakból, talán azokon túlról, de most nem; akkor még nem tűnt fel. Teljes csönd volt egy periodikusan ismétlődő, dohogásként induló, majd pulzáló csikorgássá változó hangon kívül; persze akkor még nem tűnt fel. A csapból véres gyomorhang folyt, a mikrohullámú sütő pedig úgy vinnyogott, mint egy nagyon öreg újszülött; persze ezek a dolgok se tűntek fel még akkor. Megreggeliztem, a tányért és a bögrét beleraktam a mosogatóba, süvített, mint a színezett idő. A fürdőszobában ropogott a fény és én a tükörbe néztem.
A senkinek lárva arca volt és egy fogkefe lógott ki a szájnyílásán. A bőre lilás drótokkal teleszőtt kocsonyára hasonlított mind állagra, mind kinézetre. A fejletlen látószervek körül gyulladt és sötétebb színű bőr feszült, még az arc inkább puhának tűnt, ehhez a hatáshoz hozzájárult a világosabb tónus is. Mindent összevetve egy teljesen átlagos lárva arcú senki voltam.