a legédesebb savzuhany

Teljesen elváltozott ez a néhány négyzetméter legutóbbi látogatásom óta. A tárgyak püffedten rikácsoltak, de jöttömre mind elhallgatott és csak figyelték újbóli érkezésem okát.
Azt hiszem, hogy egy kicsit meghalni jár ide az ember, hogy másként szülessen újjá. Jobbként. Ahogy körbetekintettem újra elfogott az a meghittséggel átitatott jóleső világvége hangulat és önkéntelenül is elmosolyodtam; bár éreztem, hogy valami belém mar.
A földet meghatározhatatlan eredetű, de kétségtelenül szerves anyag borította. Mintha karácsonyi izzók olvadtak volna az idő keretéhez, sőt talán még azon belülre is csöpögött volna valami a karcosan sivalkodó anyagból.
A levegő kocsonyás üvegén át kifejezetten érdekfeszítő volt a helység. Kicsit monokróm, kicsit mégsem, kicsit túlvilági, kicsit nyúlós, de szép.
Nem emlékszem, hogy párnapja is ilyen lett volna.
Akkor nem egyedül jöttem és ezért nem is volt időm alaposabban szemügyre venni ezt a néhány helységet. Most ezt legalább bepótolhatom.
Amúgy lakik fölöttem egy olyan lény, amiről bárcsak elhihetném, hogy mese, de mivel a saját szememmel láttam ezért nem hiszek ilyesmit. Egy fekete lárva. Hallom ahogy halkan motoszkál a saját testnedvével bevont lakásban és kaparássza a falat meg a parkettát. Néha halkan sikongat is hozzá és eltudom képzelni, ahogy önelégülten mosolyog. Mindegy nem bírtam tovább hallgatni, úgyhogy leléptem és idejöttem.
Úgy emlékszem, hogy nem erre számítottam. A szememben elpattantak az hajszálerek és az orromból is elkezdett szivárogni a vér. Az elmém túlrobbant az univerzum határain, majd egyetlen pontba sűrűsödött magához ölelve a végtelen transzcendens emlékeit és én zokogva a földre rogytam.
-Férgek zuzmognak a testekben és almáikban. A Nap szerintem kettészakadt és most ráömlik a Földre, hogy elpusztítsa a húst.-
Ez a hely mocsokban tobzódott napokkal ezelőtt is, de nem így. Most nem a szürke húskupacok erkölcseinek kicsúfolásáról és kifordításáról van szó, hanem tényleg rothad és oszlik az egész. A befelé dőlő falakról valami zöldes darálthús szerű életforma csöpög alá és böfögő halommá gyűlik a felpúposodott padlón. Ebben a szobában mindössze egy neo-rokokó dívány hever, megszáradt szartól és vértől alázottan, meg egy sámliszerű fatákolmány egy fél üveg folyadékkal a tetején. Kezdek gyengülni a belém tóduló bűztől és a szemem alatt vájkáló látvány kiirthatatlan petéitől.
Nagyjából a gyomorzsibbadással egyidőben veszem észre az ajtófélfának támaszkodó lányt: karba font kézzel áll és édesen rám mosolyog; már várt rám. Ezt a ruháján látom, vagyis annak hiányából (csak harisnya ). Nagy labradoritkék szemeivel a szemembe néz, közben az ajkába harap. Hozzálépek ,megérintem a csuklóját; forró és lüktet. Én is lüktetek, bár a testhőmérsékletem alacsonyabb az átlagnál. A másik kezével megfogja a nyakam és a számba harap.

A felettem lakó löttyedt fekete lárva 2napja bebázódott, úgyhogy rá már nem foghatom, hogy újra itt állok a szétmállott falak között és újra végigcsap rajtam az a meghitt de jóleső világvége hangulat.