splittingscales

bélszex

2011-12-11T15:19:00.000+01:00

Groundhangokfeszt@R33 03/12/11

..nos ezen a rendezvényen én mint kiállító voltam jelen (meg mint fogyasztó, de ez a mellékelt képből véleményem szerint egyértelműen átjön, ahol is Oszkár, ki a Redneck Zömbiez tánczenekar oszlopos tagja, épp az szürkeállományomat kívánja elfogyasztani.) különben a redneckek is felléptek itt, méghozzá egy Ep bemutató produkcióval. az Ep ingyen letölthető, a borítót meg én követtem el. edd meg. http://www.redneckzombiez.com/

az elméletileg nemlétező fényforgács

2011-08-27T15:36:00.002+02:00

tegnap titokban vége lett a világnak, de a szervetlen semmi ösztönös reakciója máris életképes életképletek petéivel döfte tele a homloklebenyem.

...tényleg kell egy egy írógép! egy IBM Selectric-et szeretnék, mint amilyen Thompsonnak meg Asimovnak volt, csak mondjuk strandkorlát kéket és ékezetes betűkkel is rendelkezőt. de nem utasítanék vissza egy Burroughs-féle fekete szörnyet sem, ami rondább pillanatai(m)ban nyálkás, csikorgó bogárrá változik és visszapofázik, hogy "bazmeg ez a mondat kibaszottgáz!". vagy esetleg egy Olivetti Lettera 32 se esne rosszul, bár ugye azok a kurva ékezetek ellehetetlenítenek mindent..

valami furcsa okból kifolyólag vonzódom a mostanra idejét múlttá vált kütyühhöz; írógép, petroleumlámpa, kazetta, KÖNYV.

...valahogy nem érzem magaménak a kort amiben élek.

napszél

2011-08-26T14:13:00.000+02:00

ömlik rólam a víz, sehol egy felhő. a meleg levegő darabosan meginog néha, de alapvetően körém sült az egész.

barnára száradt, inas napraforgómezőkön jár az eszem, meg egy vödör jéghideg vízen.

ehelyett lázasan, fáradtan próbálok valamit letenni az asztalra; néha belekortyolok az asztalon álló szoba hőmérsékletű szamócaszörpbe, de többnyire a darázs zsizsegés az egyetlen életjel.

évek teltek el anélkül h nekiláttam volna a milliárdnyi útra szerteágazó irodalmi barlangrendszerem feltérképezéséhez. túl nagy falat; félek, hogy megakad a torkomon.

a hegytetei csarnokaikban, és mélységes mély tárnáikban élő régesrég élt és elfeledett nagy királyokra gondolok most; vagyis a feleségeikre és lányaikra. ennél tovább úgy sem jutok, bár oldalról-oldalra jobban kibomlik a tudatosan végtelenített történetfonal.

ha jobban belegondolok nagyonfáj ez sok elektronikus szar körülöttem; elég lenne egy petróleumlámpa, egy írógép, meg egy kis faház valahol magasan és mélyen bent. és néha látni vágyom az óceánt. a fekete, hömpölygő, sós tömeget. na jó egy kicsit csalnék: az zenéimre szükségem van.

akarom látni a csillaghálókat a fenyőerdő ágai felett, és akarom érezni ahogy az arcomra ömlik a fagyott holdfény.

de ehelyett fasszopó emberek, fasszopó parancsait teljesítgetem szánalmasan kevés pénzért, hogy aztán abból a saját szükségleteimet megvásárolhassam. megőrjít ez a meleg komolyan.

святой деэоморфин

2011-08-01T22:53:00.002+02:00

meg sem lepődök, hogy az oroszoknak sikerült olyan narkót összekotyvasztaniuk elsőként, amivel egy dolog, hogy az átlagéletkor 24év alá zuhan, de a dezomorfin nevű intravénás okádékuk egészen konkrétan lerohasztja a húst a csontokról... fincsi :)

ez van ha az amugy is élhetetlen szibériai városok, munkanélküli fiataljai nem tudják megfizetni a heroint, aminek az ára az afgán heroinstopp miatt a jóisten aranytrónusáig szökött (aki nyilván kurvabüszke orosz gyermekei roppant leleményességére.. ) így hőseink kénytelenek voltak b-terv után nézni; nos örömmel jelenthetjük, hogy ez megtörtént, ugyanis a jóarcok kikisérletezték a krokodilt, amiből egy sátt átszámítva kb 700forintjukba fáj tizenpárezer helyett.a tzutz amugy nem áll másból mint jó codeine-ből, gázolajból, esetleg egy kis petróleum is mehet bele az inyecek kedvéért és a végén az elmaradhatatlan matchbox festék.. igazi ínyecség a tundrák élhetetlen betonkaptárainak fagyfoltos boszorkánykonyháiból.

ez a jelenség szerintem megért egy ikon-t. de lehet kap még többet is.

15 író, akik visszavonhatatlanul belém marták magukat párezer szó segítségével

2011-04-29T14:39:00.001+02:00

Marek Sindelka | Hiba
Michel Houellebecq | Egy sziget lehetősége / Elemi részecskék
Vlagyimir Szorokin | Bro útja / A jég / 23000 / Kékháj
José Saramago | Káin / Az elefánt útja / Vakság
Trenka Csaba Gábor | Egyenlítői Magyar Afrika
Chuck Palahniuk | Láthatatlan szörnyek / Cigányút / Kisértettek / Halálkultusz
Neil Gaiman | Sosehol / Csillagpor / A temető könyve / Amerikai istenek
Iain M. Banks | Fegyver a kézben / Holtpont / A száműző
Philip K. Dick | VALIS / Időugrás a Marson / Kizökkent idő / Szabad Albemouth rádió / Galaktikus cserépgyóyász / Dr. Vérdíj / Az Alfa hold klánjai / Figyel az ég
Parti Nagy Lajos | A fagyott kutya lába / Hullámzó Balaton
Jerzy Kosinski | A festett madár
J. R. R. Tolkien | A szilmarillok
Dino Buzzati | Tatárpuszta
Isaac Asimov | A-Z
Robert Merle / Francia história

a sorrend nem számít, a lista meg véletlenül sem teljes.

2011-04-27T12:28:00.000+02:00

A "Jézus kijött a barlangjából" ünnep nem szól másról, mint a pálinkáról és az ész nélküli ondópazarlásról, "locsolás" fedőnév alatt.

lelki labirintus érzelmicsonkoknak

2011-03-29T17:42:00.000+02:00

én másban keresem a boldogságot, te másban keresed a boldogságot, ő másban keresi a boldogságot, mert a saját univezumunk önmagában életképtelen egészen addig, amég egy másik bele nem csapódik és az erők ki nem egyenlítik egymást, hogy rendszert legyenek képesek alkotni. Egymásba és egymáskörül keringhessenek külső tényezőktöl zavartalanul.
Így lenne időtlen és szép az élet, de valójában erőanomáliákat gerjesztünk és az univezumainkat egy multiverzális monopoly fizetőeszközeivé tesszük, saját bevallásunk szerint tét nélkül;
-de valójában (több mint valószínű, hogy) van tét, ráadásul meglehetősen nagy: öncsonkolt, kompatibiltását vesztett világokká hasadunk és azt reméljük, hogy majd valamikor az időtengelyen jobbra kiteljesed(het)ünk, az addig elkövetett ballépésektöl és hibáktól függetlenül, amik kétségtelenül nyomot hagynak abban az anyagtalan énben, amit jobb híján léleknek szokás nevezni..
élvhajhász önkannibalizmusomnak köszönhetően csonkká váltam, nem bántam meg, sőt élveztem, de kiteljesednék; az ember rendelkezik egy olyan képességgel ugyanis, hogy a "bizonyítottan lehetetlen"-t is meg tudja oldani, ha valóban hisz benne.

{éjszakai busz. valamikor hajnali 4 környékén egy meglehetősen furcsa este és közvetlenül egy rendkívül rövid, ám annál súlyosabb telefonbeszélgetés után.}

sziromfény

2011-03-26T12:21:00.000+01:00

A plafonon egy kaptárnyi méh zsizsegett. Egymáshoz csikordultak, fájdalmasan szürcsölték a levegőt. Meglehetősen szokatlan körülmény, ha figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó plafon egy XV. Lajos korabeli bérház egyik, elsüllyedt hálószobáját fedte, amit lassan nyeldekelt az ingovány és körbenőtte a természet, felszíni koralzátonnyá faragva az egykor nyüzsgő épületet.
A darazsak alatt összebújva aludtunk tudomást sem véve a plafont borító méhtengerről. Hajnalédes virágillat repedezett keresztül a szobán, minden egyes fuvallattal, bele- belekapva a hajunkba, végigúszva a bőrünkön. Aludtunk és nagyon messze jártunk; évezredekkel arrébb.
De számunkra nem telt az idő. A tavaszt emlékké perzselte a nyár, a nyarat oszlásba fojtotta az ősz, és az őszt jéggé dermesztette a tél.
Mi távoli galaxisok spirálkarjain keringtünk, felfoghatatlanul komplex naprendszerek élettel beporzott mélyén és boldogok voltunk, hogy láthattunk egy újabb világot, ahol semmi sem hasonlított a Földre és mégis ott rejtőzött a hasonlóság az apró részletekben.
Néha egy-egy méh lezuhant és a takaró redői között bolyongott amég erejéből tellett, a szerencsésebbek visszatudtak szállni a fejünk főlé, a többi örökre eltűnt a redők mélyén.
Néha, mélybe süllyedt éjszakákon furcsa lények másztak be az ablakon, de sohasem maradtak odabent egy lélegzetvételnyi időnél tovább. Miattunk nem.
De mi csak aludtunk ott az idők végezetéig összebújva, másvilágokba álmodva magunkat.

tengerek és tengerek és tengerek

2011-02-23T23:19:00.001+01:00

A kikötőt elkerüli az idő. Vagy egyszerűen csak ide jár aludni, nemtudom. A tenger üveghangon morajlik, önmagával szeretkezik a fekete víztömeg. A mólót végignyalják a hullámok, majd ismét a mélybe kavarodnak, ahol a napfény szilánkosra törik és cseppfolyóssá szenderül az áramlatok hátán. Sós mérgű tengeri szelek ütnek az árbocok közé csikorogva, ropognak a testek, de az idő csak nem ébred fel, ha egyáltalán jelen van.
Nekem most van időm, de itt ez a tény érvényét vesztett üres kijelentéssé fagy, az őszi napfelkelte barnakérgű peremén. Óvatosan kortyolgatom a teámat a katonai termoszból; epres tea sok szeretettel, ahogy szeretem.
A sirályok társalgását leszámítva csak a tenger monoton zúgását hallani, meg persze a kifinomultnak nem nevezhető teaszürcsölésemet, amit kegyetlen élvezettel vagyok képes művelni, ha tudom, hogy magam vagyok.
Szeretek reggelente itt ücsörögni. Élettelen az egész kikötő, még ringatóznak alszanak a leponyvázott halász csónakok és a kiöregedett alga árnyas fregattok. A hajnali szellő végig tép kíméletlenül, de egyszerűen nem zavar. Arlette csak azért kelt fel hajnalok hajnalán, hogy elkészítse a teámat, mert szerinte én mindig vagy túl cukrozom, vagy túl sok citromlevet facsarok bele. Persze ez csak ürügy, hogy ő csinálhassa meg, mert tudja, hogy imádom. Mikor haza érek márvánnyá fagyva, ő az ágyban alszik a kék, felhő alakú párnáját ölelgetve és egy halvány sóhajjal egybekötve elmosolyodik amikor a fülcimpájába harapok.
Sok sok évnek kellett eltelnie, hogy a reggeleim ilyenné váljanak, és sok sok napnak kellett eltelnie, hogy értékelni tudjam a reggeleket. Alig várom, hogy a tengerrel takarózhassam, a homokos parton, miközben mellém ömlik a tábortűz fénye és milliónyi csillag suttog felém különös nyelven, hogy bizony, nagyon sok dolgot látnom kell az életben, hogy értelmet nyerjen.

magzatvíz

2011-02-22T14:58:00.000+01:00

Egyszer azt álmodtam, hogy a földet hatalmas, fekélyes sebek borítják. Semmi mást nem láttam, csak az összehorzsolt földet az elfertőződött, mély nyílásokkal. Feneketlenek voltak és hatalmasak kiterjedésűek.
Rettegtem tőlük és a testem minden létező módon ellenkezett, de ők annyira hatalmasak és öregek voltak, hogy nem volt választási lehetőségem; Amikor odaléptem az egyik duzzadt húsú nyílás partjára és a mélybe tekintettem, váratlanul -de sokat sejtetően- összeszűkült az idő pupillája és a légcsövembe hányt a legfájdalmasabb szaggal, amit valaha éreztem; az idők kezdete óta felgyülemlő kegyetlenség és lassú, élvezettel teli pusztulás rothadó szaga volt ez. Akár egy mézzel töltött hulla egy elfeledett pincében, valamelyik bérház alatt.
Kirobbantam a saját szemgödrömön át, szilánkosra törve a csontokat, péppé paszírozva a szerveimet; a belsőm kifordult önmagából. Az összeaszott váz mellett egy alaktalan , áttetsző hártyabőrrel bevont húsmassza szuszogott; bizony az voltam én. A levegő már nem éltetett, a nyílás felé kapartam magam, törve és nyúzva undorító testemet, hogy a sebbe zuhanva, a mélybe tapadt gennyben találjak nyugalomra. Ott ahol nincs fény és nincsenek színek és alapvetően semmi nincs, ami csak halványan is sejtetné az élet létezését.
   Valamikor nagy voltam és uralkodtam és számítottam és létrehoztam és most, most egy elfeledett lárva vagyok a sötétség mélyén, a tetem langyos tályogrengetegben remegve...
   Görcsbe rándulva ébredtem, irtózatos légszomjjal, izzadságban úszva. A testemet véres karmolásnyomok borították és fáztam. A magzatpózban, mellettem alvó csaj körmei alá száradt a vér, de az sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, ahogy álmában mosolygott. Elviselhetetlenül aranyos volt. Az ágy mellett üres üvegek törték a reggeli fényt, ami egy padlizsán lila függönyön át szűrődött a szobába. Az éjjeli szekrényen egy féldoboz sör pihent, de a szélén egy csikket nyomott el valami faszfej, úgyhogy azzal se lehetett mit kezdeni, pedig meglehetősen szomjas voltam. (a faszfej különben minden bizonnyal kettőnk között keresendő) A szomjúság rossz, de átvészelhető született meg a bölcsesség, úgyhogy visszafeküdtem halkan és átöleltem a lányt, akinek szex és szerelem illata volt ( elég rossz párosítás ) és mosolyogva visszazuhantam a kibaszott álmaim közé. Éreztem, ahogy ő is álmodik és felém nyúl minden lélegzetvétellel, és minden szívdobbanással. Jó volt.
   Még van pár évem mielőtt a gennyel teli mélyben kötnék ki elfeledve.

-a vázlataim között találtam és felkeltette az érdeklődésemet, kicsit átdolgoztam, de nem nagyon, ha nem tetszik hagyd elmenni-

2011-02-21T14:02:00.003+01:00

csipkefalatnyi zúzmarapötty sem maradt a tél teteméből,
a térelmélet életképtelen lételemeinek, értelmetlen idehelyezése végett;
.csak szikrázó wolfram-szálak, szilikonszívbe sütve.

-hetvenvalahány óra alvás nélkül, reszelt nyálkahártya folyással, fényre szilárduló aggyal, 3millió fényév kiterjedéssel és a magukat a felszín felé zabáló friss fóbiákkal és kényszerképzetekkel... végig kell járnom az El Camino-t, hogy megérezzem magam ebben a világban, mert most kurvára nem érzem. lassan belehalok az önkannibalizmusba, bár lehet elég lenne az is, ha csak kialudnám magam... -

és én fogom a kezed, amikor körbecsikorog a tövisvihar, és te fogod az enyém, hogy együtt vészeljük át

2011-02-18T08:48:00.001+01:00

Vannak pillanatok, amik gyógyíthatatlanul megfertőzik fog-fekete fájdalmukkal az elkövetkezendő pillanatokat; mint amikor a füzet lapján ejtett tintapaca átolvad a következő lapokra. Egyre halványabbá és halványabb válik ugyan, ahogy fogynak a lapok, de ott sötétlik, megtörve a harmóniát. Lehet, hogy csak hetek, hónapok múltán érünk a következő és következő lapra, de a kalligrafikus glitch akkor is ott lesz.
  -na körülbelül ez a helyzet az ilyen pillanatokkal.
Kétségtelenül belepetéztek az életünkbe az ilyen rothasztó tintapacák, és most hatványozottan tették/teszik ezt.
  -Az enyémbe és a másik felem életébe. A másik fél nem bennem van. A másik fél egy másik személy a másik nemből. ( jajjdenagyontitokzatos tudom, de élvezem, hogy nem fekete-fehér ) Ez nem szerelem, ami egyszer majd kihűl és a szikrázó olvadékból amorf, szürke kőhalommá fakul. És nem is egy barátság, a szó legnemesebb értelmében, hanem valami olyan lelki kapocs, olyan lelki tapadókorong, amire legjobb tudomásom szerint se magyarul, se más nyelven nincs olyan szó ami valóban kifejezné ezt.
  Fájunk, de azért fénylünk is amennyire tőlünk telik; másnak is, de egymásnak igazán ragyogunk, hogy ne fagyjunk bele abba a lélekidegen pókhálóba, amit egy olyan szociális rendellenesség sző, aminek a nevét a jelenkor leprája és pestise által kiváltott mentális katapláziának fordíthatnánk, ha akarnánk ilyesmit tenni, de ez hülyén is hangzik, meg nevesítés nélkül is épp eléggé érezzük a ránktekeredő szálakat.
   Persze nem vagyunk csillagok az éjszakában, vagy önjelölt szentek, csak próbálunk érvényesülni anélkül, hogy arcokba taposnánk, vagy egyszerűen szórakozásból lelkeket repesztenénk édesen mosolyogva. Hibázunk. Kikurt sokat és a társadalmi normák szerint nem feltétlenül tartozunk a mintaképek közé, sőt, de a betonkaptár részei vagyunk akár akarjuk, akár nem és együtt könnyebb feljutni a lépcsőn és fent maradni a panelház tetején, és együtt szebb megnézni a napfelkeltét egymásra mosolyogva, mint egyedül. Persze van akinek ez nem okozna gondot, de ezek nem mi vagyunk. Ez van.
Tényleg nem akarom a bűnös társadalom könnyező szentjeit, meg a jóság bajnokait megfaragni magunkból, de sajnos én már csak ilyen pátoszban visongó irodalmi anomália vagyok; sminkelek, hogy átjöjjön a szövegszöveten a valódi mondanivaló. Az amit láttatni és éreztetni szeretnék, ha ehhez el is fedem a valóság szarkalábait egy kis alapozóval.
   -Most illene a konklúziót levonnom, de nem fogom, mert csak.
Van valaki az életemben, aki végérvényesen itt ragadt és ha minden más foszlik szét a szartól, Ő akkor is itt lesz és én akkor is itt leszek neki. Kell ennél több? nekem nem.
   -Hajnal van amúgy és időtlen csönd szövi be azt az illatot, ami a magányos hajnalok sajátja, amikor az ég azúrkékké fagyott. Sok a színfaló lárva és valószínűleg ez az időtengelyen barra haladva sem fog változni, de együtt könnyebb haladni.

_ _ _

2011-02-01T23:18:00.003+01:00

az idegek elidegenedtek a kezemtől és ez egyszerre bánt, dühít, elszomorít és új célok elérésére késztet, bár nem tagadom, kétségtelenül maga alá gyűrt a lelki talajerózió. nem vagyok egy mentális erőd, de azért igyekszem. majd meglátjuk.
ez most egészen vallomás szagú, de valójában magamat akarom erősíteni ezzel is. annyira perifériára fagyott véglénynek érzem magam, hogy egyszerűen muszáj valami látványosan meghökkentővel előrukkolnom, hogy értelmet nyerjen a helyzetem/életem, legalább önnön magam számára. belemetszem magam mások memóriájába jópárezer szó segítségével és ha már néhány agyba belepetézik pár gondolat, amit én szültem, akkor már elértem amit akartam.
hát akkor essünk is neki katona úr, ha már ilyen nagyratörő célokat sikerült kiötlenie ennyire mélyen!

kaszabola

2011-01-30T23:34:00.006+01:00

forrón oldódó hócsíkok marnak a basszusmocsárban
fuldokló húsforgács nyálas hártyanyálkáján át, ott,
hol megérett életek és egyéni érdekek lézengenek
műanyagfényben,
kézakézben,
vaksötétben.
pupillán túl alvad a városkaptár fotoszintetizáló
üregteste; és hócsíkokat áradozik szerelemből
minden este.

-hajnalban, szétfagyva/feszülve, szupernovává robbant pupillákkal, elkeseredve, ...egyedül.-

kiszáradt ideg-rács ott, ahol kaptárak éghetnének szerelemből

2011-01-29T13:36:00.004+01:00

.nem érzem magam
---
csak szuszog és zuzmog a napfényhályog, a bőrszelettel szeretkezne;
az életre érvágással érvelő én, nem én vagyok, csak nem érzem magam.
-majd amikor arra ébredek, hogy minden lángol, jégfekete, hideg fénnyel
bújj ide hozzám álmokat gyújtva, hogy érezzem, amit megélhettem volna.-

az idő metamfetaminból fogakat gyúr és
ma önmaga húsfaló baktériuma ez a Bábel-tornya.
-csontporból óceánok csikordulnak a kényszerképzetek képtelen kéjgáz-szerkezeteinek fekély-mély fodraiba-
---
fel kéne nőnöm a mosolyodhoz.

döntéstpillantó sors

2011-01-24T13:12:00.000+01:00

Sorsdöntő pillanatok csak utólag léteznek. Amire ott és akkor hiszed, hogy sorsdöntő, az rendszerint csak egy nemvárt élmény. Meg aztán itt valami nemstimmel. Sorsdöntő pillanat. Egy pillanatba összesűrűsödött körülményhalmaz miért lök át egy másik útra, lök le az útról, fordít az út felé és ennek a pillanatnak miért nem érzékeljük a súlyát, miközben egy akár érdektelennek meg igen? szeretnék emlékezni a sorsdöntő pillanataimra, de nem emlékszem. Vagy most egyszerűen csak egy nemlétező problémára húzok kifordított ruhákat feltehetőleg unalmamban és a legjobb az lenne ha egy köbméter betonba önteném magam magzatpózban? na erre a kérdésre biztosan nem kapok választ viszont abban biztos vagyok teljesmértékben, hogy ez egy sorsdöntő pillanat lenne...
lassan le kéne fejelnem a bölcsességeimmel egy könyvkiadót; szerintem simán elférnék néhány univerzális rezgéseket táplálkozó önjelölt istencsáp között.

áhh, ma inkább otthon maradok, semmi partyhangulat..

2011-01-23T09:16:00.004+01:00

vakolat pereg a falakról, zsizseg a barázdásra sebzett, öreg hajópadlón. Gusztustalan szín-kocsonya borít mindent, valahol az őszihajnal kék és az UVaktív dísz sav színei között. A berendezést lézerekkel átvilágított, átlátszó neo-barokk kanapék alkotják. A helységek belső rendszere tökéletes; a falak néha pattogva keresztül repedeznek, bonyolult hálórendszereket létrehozva, de egy pillanattal később már csak a 200mW-os DPSS lézererek fénytűi kaszabolnak ugyanazon a helyen.
A gigantikus mélynyomók iszonyatos erővel torzítják az időt és a teret. Szerves hangcsápok és vektor struktúrák robbantják egy pontba a gravitációt, majd a fizika törvényeit teljesen átírva elképzelhetetlen kiterjedésű erőhatásokat és ellenhatásokat generál, egy teljesen reaktív időkeretbe foglalva. Igazán fincsi.

A pult úgy pulzál, mintha valami áttetsző életforma lenne; reflektál a környezetre és figyelembe veszi az érzelmi aktivitást és a határértékeket, valamint a fizikai korlátokat és a szervi funkciók esetleges anomáliáit. A koktélt csak ezután állítja össze ( a scanneléssel együtt 0,8155másodperc alatt. nemrossz)
Foszforeszkáló rózsaszín füst kavarog az energiapohárban és valami üreges rendszerű félfolyadék.
[ Jégtakaró alatt különleges lézerfényen nevelt vaníliából készített likőr, Drambuie, platina osztályú vénuszi feketebaracklé, dezoxiefedrin, metadon, génmanipulált áfonya térrács, epinefrin, időkalibrált eperkristály.]
Szavakkal leírhatatlan az ízélmény. Emlékek, illatok és érzések gondosan kiszámított elegye. A bőr megborzong a tarkónál és a lapockák tövében, egy apró jéghullám végigsiklik az alkarokon, majd a különböző frekvenciák kiélesednek és beáll az abszolút hallás stádiuma. A testhőmérséklet lassan emelkedik, mint ahogy a pulzus is. A szivárványhártyák megremegnek a táguló pupillák körül és egy apró, tudatalatti mosoly jelzi az endorfin szint megfelelő szintjét. Kezdődhet az éjszaka.

könnyek, amik sohasem születhettek volna meg

2011-01-22T17:21:00.002+01:00

Normális ez, hogy az élet szépségére egy olyan ember döbbent rá, (azok után, hogy ez számomra nemes egyszerűséggel három szó összerepedezett vázává redukálódott) akit kicsinyességből szilánkosra tapostam lelkileg? Rendben van ez így, hogy ez a lány csak ad, ad és ad, és cserébe darabokat tépnek ki belőle?
   -Kegyetlen az élet ez tény, de mi sokkal kegyetlenebbek tudunk lenni, és még élvezzük is.-
  Ami a legeslegfájóbb az egészben, hogy van ott egy hatalmas darab belőle, szanaszét kaszabolva dühből. Ez a darab nem más mint életem legundorítóbb megnyilvánulása annak az embernek az irányában aki azon kívül, hogy nem szolgáltatott rá okot, hogy ezt tegyem vele, mindennél jobban szerettem.
És mindezek után is, annyi szeretet és jóság van benne, hogy alapvetően értékelem át az értéktelen kis életemet, az ujrahasznosított műanyagból olvasztott problémáimmal együtt. (remek hasonlat tudom, de teljesen leszarom most)
Azt hittem, hogy ismerem magam, (amúgy törekszem rá, hogy így legyen, de ez a labirintus kibaszott mély és folyamatosan változik) de tévednem kellett. Egy olyan mentális gennykupac szakította át az én-falat, amit tényleg soha nem feltételeztem volna magamról, pedig legjobb tudomásom szerint nincsenek magam előtt titkaim; az idő elvileg egyirányú, ezt kénytelen voltam tudomásul venni, pedig bármit megadtam volna, hogy visszacsorgathassam egy picit. Kihasználva azt, hogy megbízott bennem odaszúrtam, ahol neki a legjobban fájt. ..akinek azt hittem, hogy soha nem lennék képes.
a körülmények egymásba égtek és elszíneződtek, de a tény az ott maradt változatlanul. Sok-sok hónapnak és életem egyik legmélyebb beszélgetésének kellett lyukat marnia a koponyámon, hogy az agyamat érje némi fény és tudatosuljon bennem, hogy mennyit vesztettem a gyerekes önzésem miatt. (hónapoknak! nem akarom elhinni magam)
És ez a lány ezek után képes rám mosolyogni, közölni, hogy bízik bennem és újra a barátjának tart?
   -igen ez történt, és most, ahogy ezt írom nem bírom ki könnyek nélkül és nem magam miatt, hanem miatta. ez most nagyon mélyről jön és tényleg így érzem.

Most színpadias keretek között kibelezhetném magam verbálisan, barokk körmondatok formájában, ami ugyan kurvára hatásos, viszont ez most nem az a helyzet. csalódtam magamban. egy egyszerű kis tőmondat ez, de nagyobb súlya van minden hatásvadész önostorozásnál, ha őszinte.
Ha gyorsan végigpörgetem fejben a mikrokozomoszomat, akkor ez talán a legőszintébb belső kivetülés, amit valaha papírra vetettem. mondjuk nem verseny és itt és most kiirtam azt, ami kiakart ömleni.
   jogos, hogy akkor minek töltöm fel, ha olyan nagyon személyes? mert reménykedem benne, hogy legalább egy olyan emberhez elér, akinek belekaszabol ebből valami az agyába; ha azután jössz rá, hogy ki is az igazán fontos az életedben, hogy már elmartad magad mellöl, akkor legalább akkora életképtelen fasz vagy mint én. én ugyan kaptam "mégegyesélyt", amit most a bizalom és önzetlenség szavakkal tudnék a legjobban körülírni, és amit egyáltalán nemérdemlek meg, de az élet néha bizony gyögyörűszép és én élek vele

szénporos cérnaszálak bőralatti rendszere

2011-01-19T11:50:00.006+01:00

Sokszor elgondolkoztam már, (és tényleg komolyan mérlegeltem) hogy ki kéne zárnom az emberi kapcsolatokat az életemből.
- a tisztán látás érdekében tisztázzuk: soha nem akartam remetének vonulni valami makedón barlangrendszerbe - Így kizárva a ragaszkodás és a túlmisztifikált (és kifordított) piedesztálra emelés általi, meglehetősen kellemetlen csalódások lehetőségeit. Persze ez azt vonja maga után, hogy megannyi színt sterilizálok az életemből, de lehetőség híján elkerülnek az ilyen jellegű kellemetlen (és bizony alkalomadtán kellemes ) meglepik és nagy kiegyensúlyozottságomban az amúgy is keservesen szűkös energiatartalékaimat képes lennék másba invesztálni. (defos ez a szó, de már leírtam..)
Na és persze ilyenkor mindig jól megtréfál a kozmikus entitás és megjelenik valaki a semmiből (ha addig nem ismertem, akkor valami állkapocsroppantóan idétlen szituációban, ha meg ismertem már korábban is akkor minimum utáltuk egymást és a fasz se gondolt rá, hogy ilyesmi később történhet)
Na szóval filozófiai mélységekben való fuldoklásom zenitjén ( földrajti szempontból nadírján) megjelenik valaki a kis életemben az előbb említett semmiből és teleköhögi azt magával, én meg mindenen átfagyva kezdek hozzákötni, de közben feloldom vele az aprólékos munkával génkezelt elveimet.
Mindezért jobbesetben célokat kapok és nemkevés odafigyelést, (amit akár szeretetnek is hívhatsz ha az neked jobban tetszik, bár én nemszivesen játszok ezzel a szóval) rosszabb esetben meg csak azt hiszem, hogy célokat kapok, valójában meg az eddigieket is lecsókolja valami bizalom alapú nemibetegséggel.
Most itt ülök egyszál shortban libabőrösen és azon morfondírozok, hogy melyik alkaromon nyomjam el a cigicsikket. Nem figyelemfelhívás ez, hanem inkább a határfeszegetés meg az unalom egy különös, perverz elegye.
A saját farkába harapó kígyó testén végigvágó fájdalom vagyok; örülök, hogy belecsöppentek az életembe és célokat meg odafigyelést kapok. Most tényleg kurvára örülök ennek.

tudom, hogy leszarod, de csikket meg beleerőszakoltam a hamutálba, ami úgy néz ki, mintha az ipari forradalom reakciója lenne a természetre.

van ilyen.

2010-12-20T20:10:00.000+01:00

- Valami durva kellene. Ezek már nem basznak szét annyira.
- Szúrd be magad az ondómmal. Durva és odabasz. -mondta röhögve az ablakpárkányon dohányozó, bőrbe húzott, fertőzött húskupac.
- Kurva humoros vagy. -a nő egy megfakult kék bőrfotelben ült és s tenyerében tartott ködállagú fekete tablettákat vizsgálgatta, de azért elmosolyodott. -Torkig vagyok veled néha.-
A férfi megdöbbent arccal hátrapillantott, majd a nővel együtt kirobbant belőlük a nevetés.
- Szeretem, ha torkig vagy velem.
- Szeretem, hogy torkig lehetek veled.
- Szeretem, hogy szereted. szeretlek. - mind a ketten nevettek.
A szoba különben elég nyomasztó helység volt. mozgott. széthámlott függönyök lógtak itt-ott, mögöttük szörnyűséges lények szuszogtak gyomorból, a falak izzadtak a láztól.
A föld pedig zsírosan böffentgetett és mocorgott, eres bőrén meg-megfeszült a sebes, szürke bőr.
A fekete csillárból, irreális helyeken kegyetlen, ragacsos fények ömlöttek elő, rácsöpögve mindenre. Kint már sötét volt és hideg.
A férfi kihajította az éjszakába a csikket majd az ágyra dőlt. A nő követte a mozdulatot a szemeivel, majd ő is az ágyra feküdt. összesercent a bőr.
A szétkaszabolt függönycafatok meglibbentek, végigsimultak a testeken.
a férfi a nő tengerkék szemeibe rágta magát; összemosolyogtak. a nő a férfi szájába pakolt egy tablettát, majd egyet ő is bevett. hosszú, csáp puha csók, sűrű, friss nedvekkel szőtt álombaringatás.

2010-12-13T21:18:00.000+01:00

tetanus tetris. acid roulette. sunset waltz

2010-12-07T13:23:00.000+01:00

"Ne legyél kurvarosszul, mert Jézus urunk Téged is szeret, és tárt karokkal vár az ő nyájába. :) bübübü"

Zsófi köszönöm! biztatásod és útmutatásod nélkül egy elveszett kis pöcs lennék a bűnök óceánjában. :D

hattyúcsont

2010-12-05T21:31:00.002+01:00

senkinek sem könnyű mostanában, de ha könnyű volna az élet mivel volna jobb? semmivel, sőt. Most mindenki menekül, de legalább nem a saját mocskában fuldokol, lassan lélegezve az idő vasporát.
   egy rokokó kanapén fetreng Medúza és barokkos körmondatokkal veti papírra a saját halálának körülményeit; a testvérei egymást marcangolva lüktetnek a sarokban. Az UV csövek fényében megváltozott a halmazállapotuk ez kétségtelen. Nővérük lopva rájuk pillant kavargó szemeivel, szempillái remegnek; a halál szele árad de csak nyalogatja az élő szövetet, nem harap belé.
   isteneknek születtünk, de a lobotómia az bizony lobotómia. Aki visszafordítja az tényleg isten.
   tökéletlen senkiknek születtünk. Aki elhiszi, hogy isten volt és újra azzá válhat, az megérdemli a lobotómiát.
   aki megérdemli a lobotómiát az a szememben istenné szilárdulhat, ha én is akarom, ha te is akarod, és ha ő is akarja.
   természetesen a fekete hattyú kannibál volt az ipari forradalom idején.

az idők kezdetén a semmiről, ami szebb volt, mint minden.

2010-11-29T22:55:00.000+01:00

" -Mondd, szerinted mi a boldogság?
  -A boldogság? A boldogság az... amikor egy verőfényes tavaszi reggelen, egy gyönyörű, szenvedélyes... többszörös gyilkossal töltött vad éjszaka után felébredsz.
  - ...A francba, ennyi lenne az egész? "

   Iain M. Banks

mindenhol fagyott csönd

2010-11-28T21:35:00.002+01:00

Minden hideg, habszerű de teljesen fagyott, minden belém mar és a bőröm alá okádik.
Valójában ez így nem igaz mert nem minden. A hóban vacogó, csapzott macskakölyök nem marna belém. Ő csak melegre vágyik a karjaid közt. Én meg arra, hogy szerethessem. Jó érzés törődni.
Most halkan szuszog hozzám simulva a kezeim között, kék szemeivel az arcomba fúródik; melegség árad sejtről-sejtre. Borzasztó jó érzés.
Megérdemlem? minden bizonnyal kurvára nem. Minden bizonnyal senkit nem érdemlek meg azok közül, akik szeretnek és minden bizonnyal ők sem ezt érdemlik ami én vagyok. Mi is vagyok én? Hova tartok? Miért?
Kibaszott idióta, aki nem tanul a saját hibáiból, mert nem is érti azokat sokesetben. Aki az ölébe pottyant lehetőségeket kibelezi és szarral tölti meg, elfertőzve azokat.
Jó dolog az élettel játszani? -amugy ja, csak ismerni kell a határokat. Azt hiszem, (sőt, biztos vagyok benne) hogy bizony én nem ismerem.
Azthiszem nem elfutnom kéne, hanem leülnöm. Ördöggerinceken, Erdők bordáin, Felhők tükrén, ágyak szélén.

Tévedtem. Azt nem én döntöm el, hogy álomvilágban élek-e vagy sem. Mire rájöttem, hogy igen azokat kaszaboltam el magam mellöl, akik nagy eséllyel életem értelmei lehettek volna és olyanokat akik gyenge talpakon álló életem támaszai, már eltelt huszonpár év.

apró virágmag vagyok egy szarban. ha kihajtok, nyertem, ha nem hajtok ki, akkor lényegében csak egy nagy bűzölgő vadkan kupac maradok. hát akkor szia, kihajtok!

A kismacska elaludt;én meg mosolygok.

2010-11-28T16:49:00.003+01:00

" ...ugye tudod, hogy ez nem számít, ha van kire számítanod?" "

ugye... kár, hogy 1670km választ el minket egymástól :'(

szavakra talán nem is volt szükség

2010-11-28T16:19:00.003+01:00

- Neked csináltam. -mondta a fa ágán egyensúlyozva és a lány kezébe csúsztatta a faragott baglyot.
A lány emlékekbe kapaszkodott és az arca a halovány rózsák ellenére is márványszerűnek hatott. Eddig.
Most a meglepetéstől kitágult pupillákkal nézett a srác szemébe és egy alig létező pillanatig atomjaira robbantotta a tájat valami olyan ami belőlük fakadt, de csak együtt.
- Nagyon szeretlek! - mondta a lány, és önkéntelenül is beugrott az a pillanat, amikor a srác évekkel korábban egy átlagnál is szelesebb téli estén először megfogta a kezét és a szemébe nézett. Próbált határozott lenni, de a lány átlátott a kopott maszkon és magában jól mulatott ezen, bár a szíve majd kiszakadt a mellkasából a boldogságtól. Szavakra talán nem is volt szükség.
És most, ahogy ülnek a faágon a holdfénybe áztatott völgy felett, miközben a szíveik nagyokat dobbanva kergetőznek körülöttük és a csillagok fénye mézédes cseppekként tapad a szempilláikra, a boldogság újradefiniálja magát.
Az élet csak akkor szar ha a falak tövében zokogunk ahelyett h felmásznánk rá és belátnánk az egész világot. Persze mondani könnyü. Én is a falnak dőlve sírdogálok és a kezem is csúszik kurvára.
Megoldjuk együtt? Én bakot tartok te meg utána fentről segítesz felhúzni engem.

és szemében ott hullámzott hajnalunk

2010-11-13T15:06:00.002+01:00

Rohanj, ha kedves az életed! -az olyan ha nedves a végbeled. Mííí? hagyjuk. de tényleg.
Annyira iszap ez a földalatti féregjárat, hogy ilyen faszságokon pörgök. derossz nem?
Összeroskadt életekbe botlott összeroskadt életem, de utólag élvezem, mert ráébreszt arra amit látnom kéne, de nem látom. Az élet apró bőrhibái igazán szép dolgok tudnak lenni, ezek miatt éri meg nyelni azt a sok fost, amik ugyan nem bőrhibák, de nem is szépek.
Jó az az érzés amikor van egy maroknyi ember akikre számíthatsz és tudod, hogy 5-10-53535364741146 év múlva is így lesz és jó dolog, amikor ezen dolgok tudatában elmosolyodsz és azon kapod magad, hogy mélységesen elitéled azokat a faszfejeket akik eldobják, vagy elakarják dobni az életet maguktól.
vágás. belélegez. szemet behuny. kifúj.
és akkor behasít, hogy az élet értelme nem az, hogy egy karrierista vállalati robot legyél, még ha ezek is a felállított elvárások, hanem, hogy élvezni és értékelni tudd az élet apró dobbanásait, amik a tieid lehetnek, ha utánuk nyúlsz.
egy bordó kanapén feküdt a város felett, az éjszakai eget kémlelte és a távoli villámok ragacsos dörrenésit hallgatta. mindent összeírt az eső; az illata még itt maradt. kifújta a füstöt. lehunyta a szemét, és elmosolyodott ahogy szőke fürtjeibe belekapott a az őszi szél.

-álomszövetfoszlány-

2010-11-03T11:44:00.001+01:00

- Mi történt a kezeddel? - szisszent fel a lány akit valami fekete, pókhálóra emlékeztető anyag borított tetőtől-talpig az arcát és a kézfejeit kivéve és akinek üres szemgödrét néha egy-egy jólmegtermett méh hagyta el húsosan döngicsélve.
- Semmi. - válaszolta a csontsovány és csontbőrű fiú, kinek repedések szabdalták a testét és úgy tűnt, hogy ő bizony márványból van.
- Leestek a körmeid. Mond el kérlek, mi történt! - kérlelte a lány, de a fiú tüntetőleg a puha földet nézte. Az ujjhegyeiből sötétbordó és valótlanul sűrű vér csordogált.
- És azt megengeded, hogy legalább bekössem a kezed? - próbálkozott tovább a lány, de szinte biztos volt benne, hogy nemleges választ fog kapni.
- Aha.. - sóhajtotta a fiú szétrepedt márványarcát a lányra emelve; a szemei fémből voltak; majd hirtelen újra megszólalt: - Érted tettem.
A lány szétfeszült szemgödrökkel, döbbent arccal nézett a fiú platina szemibe.
- Értem? Értem tetted? - gyakorlatilag megállapíthatatlan volt, hogy a meghatottság vagy a düh beszél belőle, de aztán egy apró könnycsepp végigperdült puha arcán és ez végérvényesen eldöntötte a kérdést.
- Igen. Érted. - suttogta a fiú, és vérző ujjaival megérintette a lány nedves arcát.
A szél hirtelen megcsikordult, dércsípte, édes illatokat sodorva végig a domboldalakon és megpihenve itt a völgyben, ahol az idő talán örökre megfagyott és ahol a valóság gyöngyörűen fájdalmas.

nézz a szélbe

2010-11-02T10:32:00.000+01:00

az ujjaim sárgák voltak a nikotintól, a szemeim sápadt-lilára duzzadtak a füsttől és a fáradságtól. undorító gyógyszeríz nyalogatta a nyelőcsövemet és amúgy apácák miafaszt keresnek egy éjszakaibusz megállójában valamikor hajnalban? a szituációhoz és a hangulatomhoz mértem most sűrű, vérbő masszaként kéne ömleniük a szavaknak, de ehelyett egy vékony nyálcsík jelzi, hogy azért valami jön... alkohol és amfetamin alapú kataplázia? esetleg stressz, apátia vagy csak paranoiás reakció a csalódáshalmazra? nincs kedvem megvárni, hogy egyértelmű bizonyítást kapjon valamelyik tézis.
fényeket lélegzek be és színeket ízlelek inkább és hangokat és illatokat élek meg, mint, hogy tükörsimára marja a agyamat az a sok szar ami kétségtelenül megteszi ha hagyom.
jó dolog észrevenni, ahogy a tócsa hullámbarázdáin gellert kapott napfény sose létezett színekkel spricceli tele a rozsdabarna faleveleket.
szép.
így sokkal szebb.

én nem. és te?

2010-08-29T15:38:00.000+02:00

én nem is akartam.én nem is akartam felkelni. én nem is akartam felkelni, hogy ezt lássam. én nem is akartam felkelni, hogy ezt lássam, ugyanis tudtam, hogy mire számíthatok. én nem is akartam felkelni, annak ellenére, hogy tudtam a valószínűsíthető következményeket. én nem is akartam nem akarni, hanem akarni akartam, de nem sikerült akarnom, ezért nemakarás lett belőle, persze mindezt úgy, hogy előre tudtam. én ne is akartam.
a csontok eltömítették a lefolyót és a csempéről csattogott a húsdarálék. én nem akartam látni. már tegnap este is tudtam, hogy ez lesz a vége. bár én még így is akarlak...

clear blue water

2010-07-12T11:53:00.001+02:00

csak állt a faragott kőperem szélén és arra gondolt, hogy vannak emberek akik most mosolyognak és öntudatosak és álmaik párjával koktélt szürcsölgetnek egy csontporos tengerparton és ezt önerőből építették maguk köré; céltudatosan centiről-centire húzták fel életük vasvázát a legapróbb részletekig megtervezve.
ő nem mosolygott, ugrani készült; ez a terve is csak azt erősítette meg benne, hogy miért jutott ide: mindig a könnyebbik utat választotta (ami a zsúfolt és mocskos partszakaszhoz vitt), a nehéz, sokszor kockázatos, de mindenképp csodálatosabb út helyett (ami kis hegyi ösvényeken keresztül egy gyönyörű öbölhöz vezetett, ahol a víz kristálytiszta és az élővilág érintetlen és egy boldog ember épp koktélt szürcsölget élete párjával)
könnyek csorogtak az arcán; kurvára sajnálta magát és arra gondolt, hogy beszélni fognak róla és sajnálni fogják és utólag majd mindenki átértékeli a személyét és lesznek emberek akiknek nagyon fog hiányozni. ez tetszett neki, elmosolyodott és a mélybe vetette magát széttárt karokkal (úgy sokkal színpadiasabb).
a temetésen sokan voltak és hetekig beszéltek az esetről, de ez a fasz nem gondolt abba bele, hogy csak kicsit kellett volna törni magát, hogy eljuthasson az öbölbe, ahelyett, hogy olyan emberek életét nyomorította meg a gyengeségével akik ezt nem érdemelték volna meg.
én az öbölbe tartok minden erőmmel.

2010-06-09T14:04:00.003+02:00

summer (pocket moleskine)

az idő dalai nem hullámokban terjednek

2010-06-07T10:42:00.000+02:00

Áttetszőre kopott szemgödörpárok döngenek bambán, ostoba és értelmetlen vájatok.
Évmilliók óta szunnyadó állatként lélegzik az erdő. Egymásba ölelnek a fák, ellilult leveleket könnyeznek és az időt éneklik időtlen nyelvükön. Néha meghalnak és korhadt emberek lakmároznak a dalaikból.
A jó emberek már réges-rég berágták magukat a föld puha-nedves gyomrába, hogy az érc csontokhoz tapadva a mindenség összefüggésein merengjenek, vakon, levegő után kapkodva, csúszómászókként.
Áttetszővé kopott szemgödörpárok sóhajtoznak fénytelenül, a teljes őrületbe színtelenedve, istenekké kopva.
Ahova már az idő sem merészkedik le, ott nincs különbség gránitkocsonyás sötét és a pókhálóbőrű fény között; szerintem ezek a fogalmak még lecsupaszított formában sem léteznek.
Ott csak egy szép és szomorú haldoklás daráléka kavarog a könnyporral telített üregekben.
Oda csak meghalni járunk és mosolyogni.

-ha a szavakból építünk egy csontvázat,kap szinesztézia szerveket, metafora izomzatot, ideg szimbólumokat, bőr szerkezetet és egy darabot magunkból (amit most jobb hijjjjján léleknek fogok nevezni), akkor létrehoztunk egy lélegző, a világra reflektáló és kiható lényt.

hajnali4.éjszakaibusz.én kifejezetten rosszkedvű

2010-06-05T21:13:00.000+02:00

Nem is lényegesek a fontos dolgok. Lényegtelen nyomatékosítgatni, nem feladatom. Meg amúgy se igazabb az amit mondok, mint amennyire hamis. Akkor meg ugyan mi értelme? -hogy ne bent gyűljön, és ha úgy érzed valamit megragadhass belőle. Nem vagyok szociálisan érzékeny és néha mégis. Feltehetőleg teljesen elbaszott ideológiák és elvek szerint működök, de nagyon jól tudom, h minimum milliárdok még ennél is elbaszottabb módon irányítják az elszenesedett kis életüket. Nem vagyok és nem is leszek filozófus/vallási vezető/egyházalapító atya/univerzális fény guru és semmi egyéb ilyesmi (bár néha eltudom magam képzelni a 21.századi prófétaként, vaspor sivatagban, fémszemekkel és fogakkal, szinte áttetsző, tejüvegszerű bőrrel, sebszerű mosollyal, neonfény glóriával.) Mi értelme van a létnek? Na szerinted mi értelme van? Nélkülözni egy életen át, hogy aztán egy állítólagos fénybirodalmában boldog lehess az örökkévalóságig? ( ott már nem kell ezek szerint a keresztény értékek szerint tengődni? érdekes...) vagy egy életen át tanulni, hogy aztán a felhalmozott ismeretanyag a semmibe vesszen, amikor a lilára puffadt testedet a földbe ássák? esetleg kifacsarni az életből minden csepp élvezetet, egészen addig még egy összeszáradt, porzó váz nem marad a helyén (és a helyeden)? -talán nem fontos.
Én szerintem talán az lehet az értelme, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Értsd/értelmezd, ahogy akarod és csinálj vele amit akarsz. Úgyse fog soha kiderülni, hogy mi a helyes út.

álmokká fagyhat, csak élned kell

2010-05-22T17:11:00.004+02:00

A TV nedv átszűrődött a falbőrön és koradélutáni unalmában füleket bántott. Itt-ott darabosra vénült, alkoholhajtású csontoszsákok tipegtek. Fogatlanul. A pultnál néhány szomorúan szoborkodó sóhajtozott, üveges tekintettel a múltba burkolózva. (Hónap dolgozója, Bulgária, Erzsi, Márti, mindent összevetve maga a vörösparadicsom.)
-Szomorú, részeg, de munkaképes.- Mondták magukról. Persze senkit nemérdekelt.
A falat sűrű fény borította és néha rá-rácsöppent egy-egy alatta ácsorgó tejfölköpenyes, szabadnapos ápolónőre. Mosolyogva nyalták le egymásról.
Könnyesre csipdeste az idő a helyzet hasfalát.
Amikor a hely esztelen, határozottan hangulatnővelő, ámbár sokesetben kifejezetten idegesítő leánykái elkezdenek gyros-ra nyelt ondót felköhögni, rendszerint tudni: közeleg az éjszaka azon részének vége, amit a közönséges földi halandó egy kiadós alvással szokott megkoronázni. Egy közönséges.
Odakint az éjszakai sötétség fonalféregként feszíti be magát a szemgödörbe és az orrba. Olyan az illata, mint a pornófilmeknek. Sok-sok apró körülmény szimbiózisából jobbhijján véletleneknek nevezett szituációk születnek. Ezek a véletlennek nevezett szituációk nem véletlenül rágják bele magukat az életünkbe abban a pillanatában; UV reagáns mosolyokat csal elő, és olyan pillantásokat amiknek a szívre gyakorolt hatása megegyezik egy jobbfajta kokain-dezoxifedrin-MDMA koktéléval.
A hajnal fémváza már elkezdte mérgezni a fagyott betont. Lassan felébrednek a életjeleket produkáló hullák. Én bebújok a takaró alá és elalszom. A krakenbébi hozzámbújik és én álmomban elmosolyodom.

2010-05-19T12:52:00.001+02:00

akatonaBaläzs|sketchbook|2010may18|<3...

csontpor orrba

2010-05-18T23:24:00.002+02:00

Feltérképezhetetlen érmetszési módszertan. Összeroskadt mellkasokból fel-felsípolt a csomóssá ragadt bélmeleg levegő, de az életjelek ettől még ugyanúgy a kritikus határérték futóhomokjában fuldokoltak. Az ablakon túl minden gerinc csigolyákra hullott és erődemonstráló eszközzé vált a szélvihar metaforikus csápjai között. A felhők szürkéskéken pislákoltak és meglepően lassan zuhantak a föld irányába, pedig minden bizonnyal nagyon nagy mennyiségben tartalmaztak ólomport és feketére korhadt emberi csontokat. Én nem féltem, sőt teljes lelkinyugalommal szemléltem a külvilág haldoklását. Nem messze mögöttem egy olajkabátba öltözött lány ücsörgött; láthatóan félt. Rámosolyogtam aztán tovább szemléltem az eseményeket: Az épületek hirtelen elöregedtek és szomorúan elfogadták a sorsukat. Teljes apátiába törtek és négyzetméteres darabokban hámlott róluk a vakolat. Nem is sírtak; pár ablak megrepedezett, pár talán be is tört. A hidegporos faltövekben gyomnövények tekeregtek; megbújva a hideg és a szél elől, de most még azok is szenvedtek és csontreszeléket okádtak a szélbe. Panelházak véreztek el és élősködők tekeregtek a liftaknákban nyiltörésekkel, könnymarta arccal. Víz törte át a betont és a mocskot magába mosva megfertőzött mindent, ami élni akart.
Már nem volt kedvem mosolyogni, a lány meg addigra megette a jobb alkarját és jollakottan aludt az ablaknak fordulva. Inkább a földet néztem; ahogy vékony vércsíkok csordogáltak végig a féregtesten.

2010-05-17T11:36:00.003+02:00

"demonstratív letargiával kritizálsz, amivel is az egzisztenciámat katapláziába kényszeríted. Szerintem ez az egymás irányába történő regresszív reakcíóhalmaz mindkettőnket deprimál."

mond ilyesmiket az ember, egy jólsikerült party után hajnali 5kor, félrészegen, telenyomva minden szarral, egyszálboxerben a fürdőszoba kövén ücsörögve..

a bölcső története { 1. }

2010-05-11T17:18:00.000+02:00

azÓceán. Véges, de mégis végtelen szélhideg, és mélybe rángó könnygyomor, és csak suttog és sziszeg és ólomfényű korokból el-elömleng idáig. azÓceán; vízkarcolta, alvó lávateknő, rozsdát habzó dühmassza, és mégis az élet oltalmat nyújtó ősöreg anyafarkasa; azŐsméh. Apró lények nőttek, növekedtek fénytelenül az örök sötétségbe tapadva és közben évmilliárdok súrolták végig a felszínt és okádták tele a mélység fagykormos torkát. Az apró lények megnőttek és mind mélyebbre és mélyebbre vájták magukat a jégsötét anyagban, ami már nem volt cseppfolyós, és nem volt szilárd. Az apró lények hatalmas méreteket öltöttek és lassan egybeolvadtak a mélységgel. A felszínen közben megjelentek az első élőlények és fejlődésnek indultak a Nap alatt sütkérezve. Voltak akik zsákutcának bizonyultak a gömbfelületen és voltak akik vírusnak; a vírusok egyre intelligensebbé váltak és persze terjedtek. Semmit sem tudtak az óceán felfoghatatlan méreteiről és a benne ólálkodó ősöreg lényekről, de odalent tudták, hogy a meleg, fény áztatta felszínen is van élet, bár fiatalabb és halandóbb. A vírus terjedt és kimerészkedett a nyílt óceánra, először csak kezdetleges eszközökön, később gondosan tervezett, monumentális járműveken -szelen élősködő vírushordozókon- , és az óceánt is elkezdték felosztani egymás között és kizsákmányolni az erőforrásait.
Az elsők megelégelték ezt és felcsikorogtak a felszín felé évmilliós haragjukkal. Az óceán kínok közt vergődött és önmagába szakadva sikított fájdalmában. Sebek nyíltak rajta, hol a lüktető sötétség rászabadult a földekre és felmart egészen a hegyek csúcsáig. Ma úgy nevezzük özönvíz, bár az igazságot lassan megfertőzte az emberiség első nagy betegsége: a vallás.
Az ember találékony faj és sokan túlélték a mélység haragját, de rettegtek; ez a zsigeri kegyetlenség még az ember számára is borzalmas volt: az antediluvianok a fénnyel szembeni gőgjükből megalkották a saját emberiségüket az örök sötétség, levegőtlen halálvermében, magábanyúzva a Föld legszebb férfiait és legszebb nőit. Leviathanokat szültek, akik a levegőt lélegeztek, hogy hajlékul szolgáljanak a szerencsétleneknek és örök leckeként szolgáljanak az emberiségnek, bélférgeik szenvedései által.
Lassan ez a történet is a homályba veszett a vallási vezetők okán, de a felfoghatatlan kegyetlenséget beleolvasztották saját tanaikba.
Az anteliuviánok évezredekig nem hallattak magukról néhány rendhagyó esetet kivéve (emberre volt szükségük vérfrissítés gyanánt, és kegyetlen szörnyetegeik által hajókat rántottak a mélybe) ; egyszerűen élvezték, hogy istent játszhatnak. De az ember beteges hatalomvágya még ezeket az ősöreg lényeket is megfertőzte és az antediluvianok kegyetlen mosolyra húzták szájaikat.

2010-05-11T09:36:00.000+02:00

2010tavasz. (sketchbook, pocket moleskine)

és aztán rám mosolygott a felkelő nap országa

2010-05-10T22:18:00.002+02:00

A tenger csak mély fejhangon morajlott és álmosan sóhajtozott bizonyos időközönként, de beszélgetni azt nem akart. Hajnal volt, a Nap még nem kelt fel, de már elkezdte felolvasztani az ég alját és megvakítani a csillagokat.
Mezítláb ültem a csípős homokban és füstszövetbe burkolózva etettem a tüdőrákot, bár élvezettel tettem, mint akinek minden mindegy. Persze az igazság az volt, hogy nem, hogy nem volt minden mindegy hanem az életem fordulóponthoz érkezett, de utoljára még látni akartam a napfelkeltét, mert biztos voltam benne, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem errefelé (persze, tudom, soha nem mond, hogy soha, de akkoris).
A part néhány eldobált sörösüveget leszámítva teljesen üres volt, szöges ellentétben a fejemmel, ahol is a fényt megszégyenítő sebességgel cikáztak a gondolatok a jelenemet és a jövőmet illetően. -a múlton most nem volt kedvem rágódni.- Alig négy órám volt hátra a Barcelonai gép indulásáig (ahol pár óra várakozás után egy másik továbbrepít Tokyoba ) és a cuccaim még szanaszét hevertek a szobámban. Arlette még aludt. Őt nem érdekelte holmi napfelkelte, túl gyakorlatias lélek volt ahhoz, hogy az élet ilyen apró örömei miatt felkeljen. Ő volt a legjobb barátnőm, bár az elején utáltuk egymást, részben azért, mert az össze pasival megkuratta magát akivel én akartam kavarni (utólag bevallotta, hogy sokukkal csak azért, hogy engem bántson ezzel is, de aztán fordult a kocka), részben pedig azért, mert teljesen más a természetünk és ez az első pillanatoktól kezdve elég erőteljesen kiütközött, de mindegy is, értelmes felnőtt emberek módjára áthidaltuk ezeket a problémákat.
Ezt most le kellett írnom. Van ilyen; nyilván oka is van, de nem fogok ezen rágodni.
Amugy Rijekának hívnak. A szüleim meghaltak amikor három éves voltam, úgyhogy nem tudom miért egy város után kaptam a nevem, ahol ráadásul sohasem jártak. Nem mintha zavarna a dolog, igazán megszerettem a nevem.
Az ég alja egyre jobban lüktetett; még sohasem jártunk japánban és nem is ott akarunk meghalni, de most ezt dobta a gép. Az első sugarak végigcsaptak a tengeren, és a horizont fémes izzásba kezdett, omladozó, puharózsaszín glóriával az azúrkék égen. könnyfátyol.

és megtelt a szeme élettelen csókokkal

2010-04-22T11:08:00.001+02:00

Az első sugarak még megtapadtak a lehetetlen színű, csíkos függönyben, meghitt kis odúvá emelve a kopottas padlásszobát. Alakját tekintve téglalap, burkolatát tekintve hámló sárgás-piros tapéta, a korra oly jellemző szemetkarcoló hanyag népiességgel átitatva, míg a padlót színtelenre lépkedett rojtszőnyeg borította itt-ott, alatta meg hajópadló igazi tengerszaggal. A hosszú falakon nem volt se ajtó se ablak, ellenben a rövidebb falaknak jutott vagy ebből, vagy abból. Lehetett hallani, ahogy a tetőre pottyan az érett gesztenye, majd végig görög a tetőcserepeken mintha a Holdon járnának.
A szobában különben nincs sok bútor, már csak a hely szűke miatt se, de minden bizonnyal a legfontosabb tárgy az ablakkal szemben elhelyezett tölgyfa íróasztal, teleélve, melegen. Írógéppel. az asztal felett van egy hosszú polc is, saját készítésű, hosszú nyakú üvegekkel és könyvekkel töltve. Az üvegek nagyrészében ujjnyi vastag méregpaprikák hömpölyögnek, néhányban kiégett, kocsonyásra puffadt cseresznye, esetleg körte, barack, áfonya, de akad amelyikben valami egészen más. A polc végén vastagfalú pirospettyes és virágmintás bögrék kacérkodnak a napfénnyel, de sokadjára sem engednek a színükből. Aztán persze van egy nagy, vastagcsontú szekrény a sarokban, valamikor nagyonrégről és előtte egy kicsit bátortalan kiállású, fémkeretes ágy telistele párnákkal és takarókkal. A maga tökéletlenségével tökéletes birodalom ez, egy birodalmi lépegetőnek. Amikor az ég bőre megereszkedik a levegő megtelik régi korok fájdalmával, szépségével, akkor én leülök a tölgyfa asztalhoz és az írógép halkan felnyög.

lelki tumor

2010-03-17T09:32:00.001+01:00

"Csak a belső érték számít!" -mondja ezt az, aki ronda.

"A pénz nem boldogít" -mondja ezt az, aki csóró.

"Én a keresztény értékek szerint élek!" -mondja ezt az, aki hülye.

"Hát akkor gratulálok nektek ostoba nyomorékok! pacsi" -mondom ezt én.

te mit mondasz?

szociálisan érzékeny idős hölgy keres törődésre, szeretre vágyó unokát.

2010-03-14T13:55:00.001+01:00

Aranybarnán hunyorogtak a bútorok a megannyi ablakon beáramló fényben. Néha, alig érezhető hűvös bizsergésként végigzúgott a szellő a házon édeskés virágillatot karcolva a pórusaimba. A szobák megmagyarázhatatlan nyugalmat és melegséget árasztottak, talán a hozzáértéssel összeválogatott antik bútorok és a szellőben halkan remegő virágok okán, talán valami egészen más miatt. A konyhából egy ideig Brahms 4. szimfóniájának szólt majd hirtelen szinte minden átmenet nélkül átrecsegett Mendelssohn E-moll hegedűversenyére. A disszonáns váltástól kicsit magamhoz tértem, valójában fel sem tűnt, hogy leültem egy nagyon puha, tippem szerint biedermaier kanapéra és a bal hüvelykujjammal egy festet porcelánvázát simogatok.Éreztem, ahogy újra felkúszik az orromon a virágillat és a meleg, örömpuha látvány körbeölel. Becsuktam a szemem és mosolyogtam. Már fel sem tűnt, hogy időközben Dvorák Szláv Táncaira váltott a lemezlejátszó.
Csupaszív nagyi a pincében álló hatalmas fémasztal előtt állt és a halkan dudorászva előző "unokája" maradványait pakolta bele egy rozsdás fémlavórba. Odaföntről semmi zajt nem hallott Antonín Dvorák táncain kívül és ez örömráncos, de mégis kárörvendő mosolyt hasított az arcára. Nyilván már elaludt az ő kicsi unokája és minő fájdalom, de soha többé nem fog felkelni szegényke. De ő azért gondját viseli majd; a halott gyerekekkel is kell valakinek törődnie.

összerepedt, majd felpuhult az ólomfelhők súlya alatt

2010-03-13T13:20:00.001+01:00

Történt már veled olyan, hogy egy tehetetlen halmaznak érezted magad? Olyasmi érzés mintha az addig friss, puha és inger gazdag váz hirtelen elkezdene száradni, keményedni, és vastagodni, és börtönné szilárdulna az, ami addig annyira barátságos és megnyugtató érzéseket váltott ki. Jelentem nálam ez a helyzet.Inkoherens viselkedési formulák, érzelmi fekélyek és introspektív mazoizmus váltakozása; az ok ínhüvelygyulladás, ami nekem felér egy alkar amputációval nagyjából. Sokat nézem a felhőket és a fákat és ilyenkor valahogy nem gondolok a bal kezem helyén éktelenkedő csontporos húsdarálékra. Nem tűnök túl aktívnak, pedig sokat írok. Van mit és jó nézni, ahogy hámlanak a bőrkötéses jegyzetfüzet lapjai a betűk nedves súlya alatt (írni jobbkézzel is tudok). Jó ilyenkor figyelni a világot; nem céllal és kognitív jelleggel, hanem csak úgy. Nem is gondolnád, de ami fontos az belerágja magát az agyba, csak elbújik egy sötét biztonságos helyre, de attól még ott van. Azt hiszem én ezekből a lárva-emlékekből táplálkozom és bontogatom ki őket történetekké a hosszú, de néha egész kellemes emésztési folyamat után. Éjjel sokat eszek. Az éjszaka immorális mivolta rendkívül vonzónak hat, bár néha eléggé szőrös és kellemetlen szagú a tér és organizmus szimbiózisa. Szinte csontforgácsos folyékony üveggént csordogálok a világban, de néha megtöröm a fényt. Néha nehéz megfogalmazni, hogy mi az ami releváns és mik azok a szavak amik tényleg életet adnak a gondolatnak, látványnak, De igyekszem.

szeret téged!

2010-02-28T14:24:00.000+01:00

Láss csodát és hitetlenkedj! A leprás elzárva élt a világtól, persze nem ő akarta így. A métervastag betonfalakon is átütött a gennyszag és az önmagát rohasztó hús nyálkocsónyás bűze. A leprást mindenki magára hagyta, nem látogatta a családja, nem foglalkozott vele senki sem. Egy apró fémkürtőn szórtak be neki ételt, persze csak ha valakinek eszébe jutott. És a leprás hitt. Hitt az emberekben és alapvetően az emberi jóságban. Hitt isten szeretetében is. Egésznap imádkozott és bűnbocsánatért könyörgött istenhez. A teste napról-napra egyre torzabb és undort keltőbb lett. Először az ujjai száradtak le a kézfejeiről és lábfejeiről, majd a kéz és lábfejek is leváltak. A teste oszlott, de ő még életben volt és csak a jóságot látta mindenben. Lassan megvakult mert a lepra átterjedt az arcára és nemes egyszerűséggel kiömlöttek a szemei a koponyájából. A bőre lefoszlott a darabokban nedvedző húslila testről, de az agya még ép volt és ő csak isten jóságát érezte magakörül.
isten meghallgatta végre az imáit jó volt hozzá: pár nappal később az országot sújtó aszály következtében belháborúk alakultak ki a lepratelep közvetlen közelében. A háborúzó felek nem voltak egyenlő létszámban közel sem és a kevesebb emberrel rendelkező törzs a lepratelep bombabiztos falai között keresett fedezéket az amúgy nagyobb tűzerővel is rendelkező ellenség elől. Ekkor akadtak rá a leprásra. Arra se vették a fáradságot, hogy végezzenek vele mielőtt elkezdik feldarabolni és sok másik leprás levágott végtagjával együtt az ellenség közé hajítják az ő kezeit és lábait is, hátha ezzel megijesztik, esetleg megfertőzik az ellenséges tábor tagjait.
isten szeretete határtalan.

hallgass mária rádiót!!! jézust adja neked...

2010-02-14T21:18:00.003+01:00

új rajz.

katona balázs | moleskine 2010

suttogd, hogy akarod

2010-02-13T17:55:00.004+01:00

Szinte ragacsos porrá morzsolódott az idegpályákba gabalyodott szófoszlány, de aztán valahogy mégis megúszta a dolgot és az odvas arcból porcelán-karcosan elő sistergett. A hangszálak persze pattanásig feszültek, többek között a gennyes hangszálgyulladás okán, de nyilván közrejátszott az elfogyasztott alkohol és amfetamin mennyiség is. Megüresedett lakásokból visszhangzott - soha nem lehetett tudni, hogy éppen hol játszik a szerencsétlenekkel. A levágott testrészekből ékszereket és szerszámokat készített. Kaját csak azért nem, mert állítólag vegetáriánus; ezt azért rendkívül nehéz elhinni egy szexuális bűnözőről. Az arcán jégkásává roppant a bőr, a koponyája átsikoltott rajta, valahányszor leállt a kezei alatt az élet. Egy pillanatra megfeszült a teste, a szemei nedvedzve felakadtak, az ajkai elkékültek és remegni kezdtek, majd nyelt egyet és kipréselte magából néhány hangot amik betűkké fagytak, azok meg egy szóvá: szeretlek.

ez tökspontán. másnapos vagyok, hisztis és kibaszottul idegesít a valentin-nap létezésének ténye. nemtudom, hogy van-e itt összefüggés, de valahol biztos.

háhh.

2010-02-13T15:48:00.000+01:00

Újfent hihhetetlen logikám segedelmével arra a következtetésre jutottam, hogy ha dugásról szol a közvéleménykutatás az sokkal több embert érdekel, mint például, hogy akarsz e könyvet írni meg úgy általában hogy állsz ehhez a kérdéshez. Úgyhogy marad a jólbevált téma kicsit megcsavarva.

betonkaptár

2010-02-06T22:11:00.001+01:00

gerince megfordult a tengelye körül és elém zuhant. valaki szétnyírt torokkal felhörgött ott messze, aztán az aszfaltba olvadt a hangja. két-három húsvörös méh elrotált a fejem mellett és üveghangon felvisított a parakürt, valahol fenn a szürke anyaghalamaz felett.
Te azt hiszed itt kezdődött. nem.
kifakult tigriscsíkos hajnal rángott, talán valamivel hűvösebb mint az elmúlt hetekben megszokott. még bűzlöttek az utcák a szakadozó, de már lassan fénnyé melegedő éjszakától.
egy füstokádó, alagsori kocsmában ébredeztek. felvágták az éjjel összenőtt szemhéjaikat és nagyokat csöppenve körbenéztek, hogy mi. mikor tudatosult, hogy ugyanaz, mint mindig, akkor kirendelték a kocamázas húspálinkájukat és öklendezve lezúzták a torkukon. volt aki poharastul. miután végig kurták a munkaköri leírásából fakadóan felajánlkozó pultoslányt kirecsegtek az utcára.
talán összeölelkezve megnézni a napfelkeltét, talán fejbelőni az ordibáló, merevrészeg öregasszonyt és utána folytatni, még fel nem sír a kaptár.

. . .és gyermeke odaadóan felsikoltott

2010-02-06T21:40:00.001+01:00

Nagyon meleg volt. Lomhán kavargott az összeszáradt mezők felett a forró, elhasználódott levegő, akár a tüdőprés. Az összeroncsolt földeken állattetemek heverésztek oszladozva, boldogan döngicsélő légyrajok lakhelyül és táplálékforrásául szolgálva. Barnán lengett a rothadás bűz, bebújva még a kibaszott bőröm alá is.
Lassan, rovarléptekkel haladtam az élesre fonnyadt talajon, hátha eljutok valahová idővel. Elbotorkáltam egy döglött borjú mellett. Egy kislány lopva rám tekintett, majd tovább ette a lilásbarna, rothadt, már-már kocsonyás húst; megálltam. A gyomrom összeugrott és görcsösen összeszakadva hánytam. A kislány egy ideig nézett -biztos örült a társaságnak-, majd újra eltűnt a püffedt belek között. Könny folyt a szemeimből; mart. A kislánynak hiányzott az egyik karja, csak egy üszkös, gennyfátylas csonk állt ki a bordái közül; őt is megakarták enni nemrég. Testét gyulladt fekélyek lepték a vérmocsok alatt.
Összeszedtem magam és tovább támolyogtam. Utánam sírt; nem fordultam vissza.

_ _ _ _ _ _ _

igen tudom, hogy lassan kezd unalmassá válni a belezős, dögevős, kannibálodós, csonkokkal túlterhelt remekműáradat, de szokásom egy adott témához/ötlethez/hangulathoz több félefaja egypercest is írni.
hamarosan jelentkezem valami újjal..

és fénytelenné csiszolta gyermekét

2010-02-04T09:33:00.005+01:00

Soha nem volt mintagyerek, de legalább voltak elvei és céljai. Egy ideig a város volt az otthona, mint a többieknek, aztán egyszercsak azon vette észre magát, hogy egy apró, de annál csinosabb erdei házikóban éldegél és fát gyűjt, hogy legyen mivel fűtenie. Az ablaka alatt csipkebogyó bokrok lengedeztek a csípős késő őszi szélben és odafent a vénséges fák rozsda-pozsgás koronájában apró vörösbegyek csikorogtak a hideg ellen. Aztán elkezdtek tovább ömleni az évek. Lassan sejtelmessé fagyott az, ami mind ez idáig kérgesen ropogott. Sorra beletört a kulcslyukakba, úgy érezte, hogy soha nem tudhatja meg, hogy mit rejt egy vélt, bár soha sem látott másvilág .
--------
A színek letisztult semmitmondó áramkörökké fagytak és ő csak ült a város felett a rózsaszín szemű lánnyal -nem emlékezett, hogy honnan ismeri- és alig látható, de annál őszintébb mosollyal figyelte, ahogy a házak közül menekülő langyos áramlatok a hajával keringőznek. Kezdtek beigazolódni a félelmei; a levegő fogyott és a világ csak torzult és hanyatlott a szenilis és arrogáns égi lény óvó kezei közt.
Egyik éjszakáról a másikra elfogyott minden. Megindult a kannibalizmus és nekrofágia betegségekkel átitatott dicső kora.
Minden letisztult, mégis hörögve okádta a rothadó, zsíros mocskot. Azt mondták, hogy az idő végelgyengülésben meghalt; valójában isten - még - élve beásta a mérgezett, kékké oszlott hússal teli földbe, hogy élhetetlenné tegye az örökkévalóságot.
--------
- Ő csak rohant és rohant a rózsaszín szemű lánnyal...
...még a többiek zokogva ették egymást. -

ugye szex!?

2010-02-02T21:48:00.004+01:00

nos lezárult ez a rendkívüli mértékben komolyanvehető közvéleménykutatás és jómagam azt szűrtem le mindebből, (nem csekély logikai érzékemet csillogtatva) hogy dugni szeretünk és nem nagyon van olyan faszfej aki még elhiszi, hogy a házasság után szex az követendő és jó ( ha tudtok ilyenröl kérlek végezzetek vele! )
különben meg megsem lepődök, hogy az erőszakszex nyert! jóis az. grrrrrr!:D

ja amúgy már javában töröm a fejem az ujabb közvéleménykutatás témáján:D

rozsdasíp

2010-01-28T20:36:00.002+01:00

A gyerekek mondókákat hörögtek a játszótéren és használt tűkkel udvaroltak egymásnak. Így öt emelet magasságából is elég jól halható volt a féktelen, vírus és baktérium csomókkal terhes jókedv.
Én személy szerint tízperce fulladtam bele a kádba egy nagyobb mennyiségű amfetamin-vodka kombó segítségével. Hámréteg alá égett darázsfészek.

sinekbe mar az éjszaka

2010-01-26T19:31:00.003+01:00

Már elhagytuk az utolsó települést is amikor felébredtem. A kocsiban rajtam kívül csak egy ősöreg, zsírbarna rongyokba és zsákvászonba öltözött ránchalmaz ült, valahonnan a XVIII. századból maradhatott ránk, így volt lehetőségem bőven az ablak mellé ülni, merthát ott szeretek. Néztem a magányos gólemekként vigyázó villanypóznákkal telített üres de nyugalmat árasztó tájat és a gondolataimba süppedtem. A gőzmozdony öregesen kattogva haladt az időporos, téli álmát alvó hegyek közé; a földeken hatalmas fekete varjak ólálkodtak. A város nagy darabokat rágott le rólam, el kellett jönnöm egy időre a ragacsos, hideg füstként terjengő időtlen nyugalomba, hogy összevarjam a belém vájt nedvedző lyukakat és magamba szívhassam az erdők lemondással terhes magányát.
Arlette és Rijeka nyolc nap múlva utánam jönnek. A testük önmagát emészti, de szükségem van a magányra, ezt megértik. Tudják. A fejem felett tompán kopog az elfagyott fém, apró fagypont alatti tündérek keringőznek a mozdony kiáramló füstjében. Késő este lesz, mire a vonat befut arra az állomásra, ahol én leszállok és aminek létezését semmi sem indokolja. A gondolatba is beleborzongok, hogy a vaksötét, húsos éjszakában kapaszkodjak fel a hegyre, szörcsögő hideg árnyak között, amiknek milétéről inkább jobb nem is tudni, de én akartam így. Vonz az elhagyatottság, vonz, hogy félhessek az özönvíz előtti ismeretlentől.
Az utazótársam néha megremeg, hallom, ahogy kilélegzi az időt.
Megkopott, fekete-fehér fotográfia, a sarkai elszíneződtek és beszakadoztak. Egy frissházas parasztpárocska áll a kerítés előtt kéz a kézben, a deszkákon mázas köcsögök. A menyasszony terhes ez jól látszik a díszes ruhán keresztül is, a férj kisfiúsan mosolyog, nincs hüvelykujj a bal kezén. Ennyi idő távlatából is látszik a méz állagú boldogságuk.Az egyik köcsögöt egy borzas kölyökmacska nyalogatja. Tavasz lehet.
Ahogy telnek az órák, úgy telek meg én is ennek a világnak a hangulatával. Talán az emlékei is belém ivódnak. Szükségem volt már erre.

csönd

2010-01-24T20:52:00.003+01:00

A folyóparton három össze erjedt hulla feküdt egymás mellett; a víz néha alájuk ömlött egy-egy hullám képében, ilyenkor megmozdultak alig észrevehetően. Puhának tűntek de görcsösnek, az arcukon magasztos mosoly rágcsált, a szemgödreik telve ebihalakkal és folyami iszappal. Még a gyerekek sem játszottak velük..
A part mentén mélyeket böffentő, térdig érő fekete mocsár húzódott. A hullákat ide vetette a tavaszi áradás feltehetőleg valamelyik közeli polipfaluból. A rothadt hal és szarszagot árasztó mocsár lassan magába szívta a szürke testeket, de addig jóféle eleségként szolgáltak a vízi madaraknak és remek játszótársként szolgálhattak volna a gyerekeknek, (némelyik mocskos, nejlonbőrű bányászgyereknek húsként is) de a gyerekek ma kihagyták a mókát, a hangjukat se lehetett hallani. A parti bozótokon túl, nagy ásítozó, aranyszáraz mező húzódott. Nagy szénaboglyák szunnyadoztak rajta mindenfelé, ettől függetlenül meglehetősen messze egymástól, de a gyerekek sehol sem voltak. Nem dobálták egymást szamárkóróval és töltény hüvellyel visongva, mint ahogy szokták, csak a friss nedvdús tavaszi szellő csapongott ide-oda a boglyák között, néha belemarva a pipacsokba is. A Napot nem takarta sem felhőreszelék, sem pedig csikorgó madárraj, mégis mély arany színbe süllyedt minden pedig kora délutánra járt még csak. A mezőn túl nyírfaliget morgott bárgyún, de a gyerekek nem játszottak ott sem.
A gyerekek valójában sehol nem játszottak.
A parton fekvő három hulla néhány nappal korábban erre a vidékre látogatott. Akkor még éltek. Akkor még a gyerekek is éltek. A gyerekek előbb meghaltak mint a három férfi, akiket lassan magába tép a mocsár. A gyerekek unatkoztak és akkor meglátták a három férfit. Megölték őket higannyal és kifektették a partra. Játszottak velük egy darabig, de aztán megunták. Unatkoztak, majd elkezdtek szomorkodni. Szomorkodtak, hogy megint unatkozniuk kell kitudja meddig, talán az idők végezetéig.
Ők is ittak a higanyból és kifeküdtek a partra a három hű játszótárs mellé.
Őket már elsodorta a víz hajnalban.

10 ok, ami feljogosít egy idegen fajt az emberiség teljeskörű kiírtására

2010-01-17T09:47:00.008+01:00

1. a dagadt emberek létezése

2. menstruáció fétis

3. olyan faj ne létezzen, ami élni hagyja a neonácikat meg a mocskos tolvaj cigányokat

4.az a tény, hogy napjainkban még mindig létezik a katolikus egyház (minden mellékhajtásával együtt) és emberek milliói veszik komolyan annak ellenére, hogy ezek az aberrált faszfejek ilyen dolgokon vannak leakadva a túlnépesedés korában, mint a fogamzás gátlás és a házasság előtti szex erkölcstelenségét rikácsolják folyamatosan, mikor nyilvánvaló, hogy a jelenlegi generációk az élvezeteknek élnek. (ez egy gyönyörűséges mondat lett...)

5. vannak emberek akik szexuális kapcsolatot létesítenek állatokkal és ezeket az embereket nem húzzák rá egy tank ágyúcsövére

6. vannak emberek akik szexuális kapcsolatot létesítenek kisgyerekekkel és ezeknek az embereknek nem varnak a gyomrába egy időzített repeszgránátot

7. jelenleg is léteznek diktatúrák

8. a tény, hogy nem legálisak a drogok!!!!

9. a 21.században vannak még nők akik nem borotválkoznak... boáááááááááÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

10. maga az a tény, hogy az emberiségnek még nem sikerült kiirtania önmagát például egy zombivírus, vagy kollektív spontán öngyulladás, esetleg egy mesterséges fekete lyuk segítségével.

ismerd meg önmagad

2010-01-16T21:32:00.003+01:00

Az első dolog talán az értelmezhető zajok eltűnése volt.
A foszlánylegyek beköpték a hajnalt idegesen feszengő, lárva arcú senkikkel, akik valakikké próbálták dolgozni magukat. Ezek a lárva arcú senkik valójában akár küldetéstudattól vezérelt mazochisták, a legjobb barátnői pasijaival kúrogató tizenéves kisribancok, vagy akár egyik napról a másikra élő, hatgyermekes anyák is lehetnek; nem számít tényleg, mindennap minden percében ezek a lények lengik be a város minden szegletét, de főleg azokat amik mellett üveges tekintettel előrebámulva mész el mindennap. Nem közönymaszk, hanem egyszerűen olyan anomáliák, amit maga a város -épületek vasbeton szerkezetei, sose látott elkorrodált csatornahálózatok, szükségtelenné vált sikátorok és helyváltoztatásra is képes, amúgy organikus utcák- hoznak létre rendszerint. Ezeken a helyeken logikusan a zajok is egészen más természetűek mint egy olyan helyen, ahol például nem fordulnak elő ezek a szeretetre méltó senkik. Amikor felkeltem még alig csikordult a kintről beáradó sötét. Alig tapintható kaparászás jellemezte a hajnalokat a szobámban, talán a falakból, talán azokon túlról, de most nem; akkor még nem tűnt fel. Teljes csönd volt egy periodikusan ismétlődő, dohogásként induló, majd pulzáló csikorgássá változó hangon kívül; persze akkor még nem tűnt fel. A csapból véres gyomorhang folyt, a mikrohullámú sütő pedig úgy vinnyogott, mint egy nagyon öreg újszülött; persze ezek a dolgok se tűntek fel még akkor. Megreggeliztem, a tányért és a bögrét beleraktam a mosogatóba, süvített, mint a színezett idő. A fürdőszobában ropogott a fény és én a tükörbe néztem.
A senkinek lárva arca volt és egy fogkefe lógott ki a szájnyílásán. A bőre lilás drótokkal teleszőtt kocsonyára hasonlított mind állagra, mind kinézetre. A fejletlen látószervek körül gyulladt és sötétebb színű bőr feszült, még az arc inkább puhának tűnt, ehhez a hatáshoz hozzájárult a világosabb tónus is. Mindent összevetve egy teljesen átlagos lárva arcú senki voltam.

a legédesebb savzuhany

2010-01-03T18:37:00.004+01:00

Teljesen elváltozott ez a néhány négyzetméter legutóbbi látogatásom óta. A tárgyak püffedten rikácsoltak, de jöttömre mind elhallgatott és csak figyelték újbóli érkezésem okát.
Azt hiszem, hogy egy kicsit meghalni jár ide az ember, hogy másként szülessen újjá. Jobbként. Ahogy körbetekintettem újra elfogott az a meghittséggel átitatott jóleső világvége hangulat és önkéntelenül is elmosolyodtam; bár éreztem, hogy valami belém mar.
A földet meghatározhatatlan eredetű, de kétségtelenül szerves anyag borította. Mintha karácsonyi izzók olvadtak volna az idő keretéhez, sőt talán még azon belülre is csöpögött volna valami a karcosan sivalkodó anyagból.
A levegő kocsonyás üvegén át kifejezetten érdekfeszítő volt a helység. Kicsit monokróm, kicsit mégsem, kicsit túlvilági, kicsit nyúlós, de szép.
Nem emlékszem, hogy párnapja is ilyen lett volna.
Akkor nem egyedül jöttem és ezért nem is volt időm alaposabban szemügyre venni ezt a néhány helységet. Most ezt legalább bepótolhatom.
Amúgy lakik fölöttem egy olyan lény, amiről bárcsak elhihetném, hogy mese, de mivel a saját szememmel láttam ezért nem hiszek ilyesmit. Egy fekete lárva. Hallom ahogy halkan motoszkál a saját testnedvével bevont lakásban és kaparássza a falat meg a parkettát. Néha halkan sikongat is hozzá és eltudom képzelni, ahogy önelégülten mosolyog. Mindegy nem bírtam tovább hallgatni, úgyhogy leléptem és idejöttem.
Úgy emlékszem, hogy nem erre számítottam. A szememben elpattantak az hajszálerek és az orromból is elkezdett szivárogni a vér. Az elmém túlrobbant az univerzum határain, majd egyetlen pontba sűrűsödött magához ölelve a végtelen transzcendens emlékeit és én zokogva a földre rogytam.
-Férgek zuzmognak a testekben és almáikban. A Nap szerintem kettészakadt és most ráömlik a Földre, hogy elpusztítsa a húst.-
Ez a hely mocsokban tobzódott napokkal ezelőtt is, de nem így. Most nem a szürke húskupacok erkölcseinek kicsúfolásáról és kifordításáról van szó, hanem tényleg rothad és oszlik az egész. A befelé dőlő falakról valami zöldes darálthús szerű életforma csöpög alá és böfögő halommá gyűlik a felpúposodott padlón. Ebben a szobában mindössze egy neo-rokokó dívány hever, megszáradt szartól és vértől alázottan, meg egy sámliszerű fatákolmány egy fél üveg folyadékkal a tetején. Kezdek gyengülni a belém tóduló bűztől és a szemem alatt vájkáló látvány kiirthatatlan petéitől.
Nagyjából a gyomorzsibbadással egyidőben veszem észre az ajtófélfának támaszkodó lányt: karba font kézzel áll és édesen rám mosolyog; már várt rám. Ezt a ruháján látom, vagyis annak hiányából (csak harisnya ). Nagy labradoritkék szemeivel a szemembe néz, közben az ajkába harap. Hozzálépek ,megérintem a csuklóját; forró és lüktet. Én is lüktetek, bár a testhőmérsékletem alacsonyabb az átlagnál. A másik kezével megfogja a nyakam és a számba harap.

A felettem lakó löttyedt fekete lárva 2napja bebázódott, úgyhogy rá már nem foghatom, hogy újra itt állok a szétmállott falak között és újra végigcsap rajtam az a meghitt de jóleső világvége hangulat.

hasadra süt a Nap!

2010-01-03T17:08:00.001+01:00

Először a hájasan kavargó hajnali hideg hányta tele a rokokós giccsben tobzódó, ám mégis vértelen álmát jelenlétével, aztán ő hányta tele a hajnali hideget. Remegve lefordult a testmeleg ágyról halkan puffanva a hűvös padlón. Megnyúlt és összehúzódott a szájára és orrába tapadt savas vér, csukott szemeiből könnyek csorogtak, a mellkasa lüktetett, majd a szervezete kilökte az utolsó liter testidegen anyagot. Lassan kinyitotta a szemeit; képtelen volt fókuszálni, egy helyre nézni és elviselni azt a kevés fényt, ami beszűrődött a szobába, ezenkívül addig szinte soha nem tapasztalt mértékben szédült. A környezeti ingerek túl gyorsan és nagymértékben érték ahhoz, hogy az agya megfelelően fel tudja dolgozni; pánikba esett és az egész teste görcsbe rándult. A végtagok lehetetlen irányokba feszültek, borzasztó kínokat okozva. A feje úgy csikorgott, mintha egy dühös légyraj fészkelne a koponyája alatt, belemarva a húsba és az agyába. A fájdalmai túllépték az a határt amit egy ember még képes elviselni. Végre elájult.
A Nap már csak egy halvány vöröses árnyalattal emlékeztetett egész napos tündöklésére, amikor végre kinyitotta a szemtét. Ugyanott feküdt, ahova fél nappal korábban zuhant –alig pár centire a padlóba száradt, irreális színű vértől-. A hajnali görcsökre és a fejfájásra semmi nem utalt, de a szemgolyója még mindig lüktetett és még mindig homályosan látott, bár ez percről-percre javult. Összeszedte magát és végre feltápászkodott; az arcán már semmi jele nem volt annak, hogy hajnalban úgy viselkedett, mint akinek percek vannak hátra az életéből. Végülis miért lett volna jele? –minden egyes kurva napja így indult.

2009-11-28T16:57:00.001+01:00

katona balázs | moleskine 2009

egyszer novemberben {ördöggerinc II. }

2009-11-28T15:00:00.001+01:00

A zselés savgolyók üreget martak a puha csontba; gusztustalan, izzó fájdalom ömlött szét az arcomban, kisütve az agyamat, túlterhelve az idegpályákat. A savgolyók csak lüktettek és lüktettek a szemhéjak alatt, pedig a bőrszálak szinte jéggé merevedtek a novemberi éjszaka színtelen nyelvcsapásaitól. A tüdőm megtelt kétségbeesett levegővel, bár bevallom azt vártam, hogy így majd visszasírhatom magam a kollektív valóságba, de ehelyett végigmart a torkomon, végigbontotta a hajszálereket és telesikította a tüdőmet.
A savgolyók eddigre kifakadtak és forró, nyálkás patakokként folytak elő a remegő szemhéjak alól és végigcsorogtak a fájdalomtól reszkető vadigen arcomon.
A hullaszerű lány átölelt és végignyalta az arcomat, felitatva ezzel a maró nedvet. A fájdalom tompulni kezdett, még valami más, robajló érzés erősödni; megöleltem, beletéptem a bordáiba és megcsókoltam. A két test körül végtelen, ismétlődő periódusként örvénylett az idegesen vibráló csillagpor és hamarosan egy ponttá zsugorodott az idő.
Mire a hajnal első jelei egyértelművé váltak, a két test már nem volt ott. Az éjszaka történtekre csak a betonba mart apró kráterek és néhány kihűlt húscafat emlékeztetett.

21-42-81

2009-11-22T22:04:00.002+01:00

romsivatag, tűzben porladó Akropolisz
majd hiánygazdaságból dögkút hús
és és és és évek telnek
Lót lányai petéket raktak, hogy Helsinkiben
megszülessünk - műanyag Úr kösz beléd
-sejtet bont és heroint csempéz-
érvágástól megrészegűl,csarnokvízben
fürösztötték - ikra néni ne nevesss rám!
S lárváidból utódot nemz.

Lót lányai fogakat köpnek,beszakadt homlok
részeként éjjeli lepke lépre lép és
élve élvez énbelém?

---

én itt semmin nem gondolkodtam, csak jöttek a szavak és összeálltak valamivé, ami végül kihűlt és ez lett belőle. mély értelmet szerintem nemigazán rejt, viszont tökjó érzés volt megirni.

egy túlélő visszaemlékezései

2009-11-22T16:19:00.001+01:00

A tűfényű, türkizkék hajnal. Talán ez az ami legtöbbször felszínre került bennem a húsvírus előtti időkből. Persze a hajnal most így, évek távlatából is csendes és kék, de akkoriban ez nem csak egy állapota volt a környezetnek. Szerettem, ahogy mosolyogva vibrált az ég. Szerettem azt a friss, szörcsögő levegőt, amit átitatott a csönd és az ébredés érzése. Szerettem nézni a csendesen sikongató, házakkal teledobált domboldalakat, ahogy mozdulatlanságba dermedtek, akár egy polaroid a dicső múltból, ahol először feküdtél le a lánnyal a házibuli rózsakert és napsugár illatú hajnalán és sohatöbbé nem akartál hazamenni, mert akkor és ott minden tökéletes volt a párnák közt kifulladva.
Olyan érzésem volt minden egyes pirkadatkor, amikor egyedül sétáltam hazafelé izomlázas szemhéjakkal és kimerevedett pupillákkal a dombokat fürkészve, hogy már csak ezért a pillanatért megérte és köszönettel tartozom. Talán a szabadság volt az az érzés ami ilyen mélyen belemarta magát az emlékek közé. Persze az emlékek egymáshoz súrolódnak, kopnak és torzulnak.
…akár csak az emberek.
---

Most nagyjából harmincöt éves lehetek. Az elmúlt közel két évtizedet a város alatti csatornarendszerekben töltöttem, azzal a párezer szerencsétlennel akik túlélték [isten] második emberirtó hadműveletét a Föld nevű bolygón.
A legtöbben abban a hitben éltek (és vannak akik a mai napig azt gondolják), hogy [isten] kiválasztotta őket, egy új, bűnök nélküli és szabad emberiség megteremtésére.
Sajnálatos tény, de elég volt egy évtized, hogy az emberek mocsokban tobzódó, kannibál szörnyetegekké váljanak és visszavonhatatlanul kiirtsák magukból a nagy eszméket és ideológiákat, amiket addig vallottak. Persze ezt most úgy mondom mintha én bármiben is különböznék ezektől az emberektől. Pedig nem; én is egy mocsokban tobzódó kannibál vagyok és én is [isten] kiválasztottja, akár csak a többi szörnyeteg… de kezdem inkább ott, ahol körülbelül tizenhárom milliárd ember számára véget ért a világ.
A föld alatti rejtőzködésnek nagy ára volt; az állandó levegőtlen sötétséget senki nem bírta és hosszútávon mindenkit utolért a mentális deficit és sok esetben az idő előtti halál. Hosszútáv alatt a legnagyobb optimizmussal is fél évet értek, ez volt ugyanis az átlag élettartam nyers rágcsálóhúson a csatornákban, pácolódva a szarlében meg a hullalepedékben. A felszínen csak rothadó tetemek voltak és olyan mértékű sugárzás amit lehetetlen volt túlélni; aki felment az sose jött vissza egy-két kivételtől eltekintve, akik rendszerint a következő hónapot sem érték meg. Az ő beszámolóikból tudjuk, hogy a felszín egy hatalmas, rozsdás temetővé vált ahol az elviselhetetlen bűzt árasztó hullák temetetlenül rothadnak ott, ahol a vírus leterítette őket. Mindenhol tetemek és kizsigerelt szervetlen dolgok enyésztek, amíg semmi más nem maradt hátra csak a letisztúlt váz. Épületek sötétszürke bordahálói, gépek kizsigerelt műanyag és fém burkolatai, akár a döglött szarvasbogár kitinpáncélja. Ott keringett a levegőben minden amit [isten] kitörölt a világból.
Sok-sok évig nem merészkedtem a felszínre, mert az még a mélységnél is veszélyesebb volt. Odalent éltem a sötétben és reménykedtem, hogy ha tűrőképességem határát átlépve a kimerültségtől elalszok akkor nem arra fogok felébredni, hogy rámtaláltak és emberi mivoltom étellé alacsonyodott. Láttam megcsonkított embereket akik eltudtak menekülni, hogy aztán ők tehessék ugyanazt amit velük tettek.
Folyamatosan ittam vagy szintetikus aforizmákat fogyasztottam por, illetve tabletta formájában, hogy agresszívabb és bátrabb legyek a valóságnál. Rengeteg piát és drogot felhalmoztam egy szerelőcsatorna vízzel telt mellékjárata végén egy függőleges mentőalagút tetején egy apró helységben, aminek nem volt kijárata, mivel mindkettő beomlott valamikor a múltban az én nagy szerencsémre. Ha nem találok rá a földalatti labirintus eme eldugott kis zugára, minden bizonnyal hetekig sem éltem volna túl odalent, ugyanis mindenki úgy próbált életben maradni ahogy tudott.
Néhány év elég volt ahhoz, hogy kisebb közösségek jöjjenek létre és aki nem halt bele az első évek borzalmaiba az valamelyik csatornaközösség vagy egyéb csoport tagja lett ami némi biztonságot jelentett. Aki élt az éltette magát, vagy ha nem bírta tovább akkor öngyilkolt, hogy minket éltessen. Amikor volt mit ennünk soha sem gondoltunk [isten]-re.
Bordalógatás, gyors leépülés, felhanyatlás; kinek hogy. Álmunkban vért köptünk és reggel láttuk, hogy nem álom volt.
Ahogy teltek az évek egyre jobban kikívánkoztam a felszínre. Túlélő voltam és nem most akartam belebukni ebbe az őrületbe. Fönt nem volt már semmi csak edzett acél árnyékok, meg többméteres, sárgás-barna gaz, ami a bőrbe tépett és napokig nyílt, szaggatott és persze ehetetlen volt. A felszín teljesen megváltozott. Az időjárás szélsőségessé vált, ugyanis a szabályzó rendszereket nem volt aki irányítsa és az ózonréteg is megszűnt karbantartó egységek híján. A bolygót nappal ellepték a kesernyés sugarak, talán mustár sárga permetet locsolva a felszín öklendező felszínére. Foltok és null változó, csak homok és homok. Aztán egyszer kiderűlt, hogy valami módon mégis élnek odafönt olyan lények amik egykor emberek voltak. Ők voltak azok akik létezésükkel rávilágítottak arra, hogy ha ez az egész [isten] műve akkor kurvára túl lőtt a célon.
Néha napokig kaparták a fémtorlaszokat, hogy lejussanak és ehessenek. Olyankor csöndben remegtünk és hallgattuk az ütemes kaparászás visszhangját. Ha abba maradt az két dolgot jelenthetett:
a) valamelyik falu élőáldozatot csempészett a felszínre (rendszerint egy ellenséges faluból származó rabszolgát akinek elvágták az achilles-inait és körülbelül egy kilométerrel odébb a felszínre dobták)
b) vagy bejutottak
Szerencsére ilyen nagyon ritkán történt és nagyon messze tőlünk.
Legjobb esetben is csak intravénásan mosolyogtunk, nehogy meghallják a létezésünket. Erősek lettek és valami borzasztó kórt hordoztak magukban. Az öreg Légypapír azt mondta, hogy a jövőnk teljesen kilátástalanná vált, mert a készletei szinte teljesen kiapadtak és nincs annyi angyal amennyivel megfizethetnénk az árát. Az öreg Légypapír tartott minket életben. Régen egy gyógyszer multi alaklmazásában állt, mint kutató, úgyhogy értett a drogokhoz. Szerencsére a tudását a gyakorlatban is bevetette ezzel tarván életben minket és általunk magát.
Emlékszem mindig a nyirkos falnak feszülve aludtam, nem voltak hangok, nem volt levegő, csak a belülről feszítő, apró halálkapszulák a mellkasomban meg más, behatárolhatatlan helyeken a test-zsákon. Már sokszor volt ilyen ahhoz, hogy ne hasítsam fel zörögve mások álmát, úgyhogy csendben forogtam, csak úgy magamnak; magamban. Emlékszem állandó szomjúság mardosott. Igazából az üdítők nagyon hiányoztak, barnán és kásásan a jégtől. Műanyag volt, de az életérzés oltotta szomjat, meg talán minket is, de most más lenne. Szürkék lettünk, vakok, fekete fogakkal. Gumiabroncsokat égetünk és életben tart a remény, hogy egyszer mi is meghalhatunk az öreg Légypapír utolsó ajándékával a karban, vagy ahol van hely a fekélyek mellett. Leszarom. Mindig is leszartam.
Ha halál volt az kaját jelentett. Senkit nem érdekelt, hogy lánya, apja, kurvája volt-e az illető. „Most már csak egy adag hús.” –mondták

Talán most is álmodom, talán nincs is karnyújtásnyira a rozsdanyálas vaslépcső, ami levezet a mélybe, egészen a Csonk család járatáig, ami szerencsére mindig a sötétbe vész és szerencsére maguknak való „emberek”. Csak a hangokat hallani néha, mintha kígyók sziszegnének harminc szájjal, beszédhibásan. Soha nem akarok a közelükbe kerülni.
Talán nem is hallottam a gurgulázó repedéseket a hátam mögül és talán vár rám valahol egy érintetlen üdítő automata a Fénypark környékén a Lefolyónál vagy a Hernyó tó partján ahol a mélylakók jeget is látnak néha, bár akkor már rendszerint nem örülnek neki…
Tartósítószer. Ez az oka, hogy még reménykedem néha. Amikor szépet álmodom, mindig azt hiszem, hogy mosolygok, pedig nem; aki napokig nélkülözni kényszerül és fájdalomcsillapítóval vesz levegőt, miközben imába foglalja annak a kibaszott Légypapírnak a nevét, az nem mosolyog. Akkor sem mosolyog, amikor szépet álmodik, hogy a sajtburger még meleg és a kólában kopog a jég, mint az eső. Próbálok felállni néha, amikor tudom, hogy nem lehet.
A szél ráragadt a kiszögellésekre és hagyta, hogy örüljön neki a megkínzott test. Várt néhány napot, aztán újra eltűnt egy emlékezetre valahol a felszín felett sikongatva. A többiek is haldokolnak, páran talán már meg is haltak, de lusta vagyok harapni, hogy megállapítsam.
Vajon az öreg Légypapír most hol járhat, mert én nem bírom.
Átömlött a bádog és egyenesen az arcomba égett az emléke, molyrágta emlék, de valós vagy valószerű, itt már nincs nagy különbség, mert mégis a föld alatt sütkérezem. Mondjuk már mindegy, ha felszakadtam felmegyek és soha többé nem jövök vissza. Látni akarom a sivatagot meg a bozót tüzeket. Vasbeton angyalkarokat meg a Nincsreménység-fokát. Azt mondják, hogy arrafelé még élnek állatok, több is mint régen, mert vannak újak is. Van veszteni valóm? – talán. Ha soha többé nem találok egy telekúrt üdítős autómatát.
Álmodozni persze szép dolog, csak hát ezt a visszaemlékezést sem azért írtam, mert meg vagyok róla győződve, hogy megérem a holnapot. Egyszerűen szeretnék valami nyomot hagyni magam után, mert hát ember volnék azthiszem.

séta csukott szemmel éberen figyelve

2009-11-22T15:41:00.003+01:00

Álomnak túl emlékszerű, emléknek túlságosan mesebeli volt, ugyanis ki hallott már olyan (létező) helyről, ahol a fák annyira közel nőnek egymáshoz, hogy barlangszerű alagutak jönnek létre az ágak között, behálózva így a mélyzöld sötétségbe veszett felszín nagy hányadát?
De ne szaladjunk ennyire előre, vannak itt még egyéb furrrcsaságok is, mint példának okáért a bordó-gyapjú bevonatú házak kerítések nélkül, de kutyákkal és kaktuszokkal. Mexikóiak laktak bennük és nem volt tanácsos a közelükbe menni, mert nem az a népség voltak ők, akik csak úgy eltűrnek egy immunhiányos európait a közelükben. Igazi neon-keresztények. Szivárvány színű műanyag SzűzMáriával, meg hidegen foszforeszkáló feszületekkel (átlátszó plexi Jézussal).
Nemigazán nyugtalankodtak semmi miatt, pedig ezek a házak azért elég súlyos bűnbocsánatként is funkcionálhattak volna. Akár.
Sok-sok szélben kócolodó szőrös ház ameddig a szem ellát, már-már az őrület ütőerén haláltáncolgató latin-amerikai keresztényekkel telefertőzve és akkor az 50° még el sem kezdte hangyafészekké olvasztani flitteresre izzadt testemet.
Nekem ez az egész nem tetszett, úgyhogy sarkon fordultam és felszívódtam (nem tudom, hogy ez a "felszívódás" esetleg valami felsőbb rendű entitás drogfogyasztási szokását jelentette-e, vagy valami teljesen más természetű dologról volt-e szó akkor és ott), mindenesetre elkerültem onnan és nagyon messzire.
Először barlangoknak tűntek, aztán kezdett beigazolódni a felvetés, miszerint mégiscsak valami "nagy" rántott fel engem és most a belsőségek szokatlanul száraz labirintusában kényszerülök előreláthatólag hosszadalmasan bolyongani. Aztán rájöttem, hogy hol lehetek: a barlangok egymásba nőtt ágak szokatlan struktúrái voltak. Tehát -feltehetőleg- az univerzum legsűrűbb erdejében csikorogtam éppen, ahogy az imént már írottam volt ezt a tényt.(Amúgy felvetődik a kérdés, hogy ez most tulajdonképpen micsoda is? Fák alkotják, tehát erdő, barlangrendszerhez hasonlatos járatokban lehet haladni, tehát barlang... Na most mi van?) Elindultam. Nem tudatosan, hanem csak úgy, valamerre, mint egy részeg ötéves hajnalikettőkor. Mentem. Nagyon, nagyon sokáig. Próbáltam fölfelé haladni, hátha kijutok a világ fölé és valamelyik aktuális istennel elcseverészhetek a női nemről ,a kannibalizmusról meg a tüdő rákról, de csak nem jutottam sehova, ami bármiben is különbözött volna a néhány perccel azelőtti környezettől.
Szünet. szünet. szünet. szünet. fulladás. kitágul-összehúzódik. friss levegő. csillagok kék éggel meg műholddal. tovább.
Ahogy egy másik test mozdulataiból nyilvánvalóvá válik, hogy A és B út közül melyik az, amelyik csak rám vár vagy a csakrám rám csap. Ezt igazából B-kategóriás fordulatnak nevezik a nagyon okos odamondók.
-szerintem csak szimplán elengedhetetlen.- Ádám és Éva egy alternatív Paradicsomban kígyók, almák és kijárat nélkül. De legalább plexi-krisztus és szőrös házú mexikóiak nincsenek errefelé és innen ki űzne ki akárkit is?
Bolyongásom végét néhány eltévedt légy jelezte. Hoztak reggelit, meg színes ceruzákat, ha esetleg nem érezném jól magam.
Az az igazság, hogy kurvára de sehogyse éreztem magam, pedig valójában ősz van hajnali páróra, (épp, hogy elkezdett véraláfutásosodni az ég alja) én magam rendkívül álmos vagyok már és ha jól sejtem szintén véraláfutásos.

mese az univerzum- és dimenziórendszerek mechanizmusáról

2009-11-09T22:59:00.005+01:00

-Jó reggelt Univerzális Együttható! A mindenség állapota ma is kielégítő tér-idő koordinátákon mozognak, bár a Mammon drogon vegetáló P6016744-szektor bolygói - mind a 917.612.404 - a 6. dimenzió határmezsgyéjén sütkéreznek egy új, tudathatár feletti felismerés reményében. –kezdte szokásos reggeli monológját, ezzel a nem túl kellemes hírrel a Galaktikus Fő Részecske -
Az Univerzális Együttható lassan, kimérten szétáradt az éterben, leírhatatlan színt árasztva magából, majd a világegyetem hangján megszólalt:
-Képesek lesznek átlátni a hártyán?
Véleményem szerint nem, - kezdte okfejtését a Galaktikus Fő Részecske - ugyanis a helyi istenek által emelt erkölcsi és társadalmi határok teljes mértékben blokkolják egy új, minden addigitól eltérő felismerés lehetőségét; mint ahogy azt tették az elmúlt 24602 évben is, mióta az isteni jogrendszer szigorodott abban a szektorban.
-Miért azelőtt mi volt? – kérdezte ingerülten az Univerzális Együttható -bocsánat, de nem tudom mind a 71.625.123 szektor ügyes-bajos dolgait észben tartani..
-Az történt uram 24602 esztendővel ezelőtt, hogy egy radikális drogfüggő vallási csoport elkerülte figyelmünket és átjutottak a falon.
-És hogyan reagáltak, ha szabad megtudnom?
Kitépték a szemeiket, hogy ne lássák a dimenziót, ahová a szer szippantotta őket, ugyanis az nem volt más, mint kegyelmes uram Örömparkja; nem bírták a hely látványát, amit a megváltásnak hittek addig. Félő, hogy most is ez történik.
-Ó Uram! Pusztul a nyáj amit reám bíztál! – fakadt ki az Univerzális Együttható- Ilyen többé nem fordulhat elő! Ez egy szigorú kasztrendszer és az ugrás minket sodor veszélybe. A jogrendet a végsőkig kell szigorítani az akkreditált helyi istenek számára! – adta ki utasítását a meghökkent Galaktikus Fő Részecskének, aki egy ideig tátogott döbbenetében, de azért visszakérdezett-
-Ó Uram?! De hát Ó Univerzális Együttható! Kegyelmes mindeségednek is van istene? Már ha nem sértem meg felségedet kérdésemmel. -akadozott a Galaktikus Fő Részecske.-
-Van. – felelte az Univerzális Együttható a legnagyobb türelmet sugározva magából - Én csak egy vagyok a végtelen periódusban. Az istenemnek is van istene és az istenem istenének is van istene és ez így folytatódik a dimenziókon túlra és azokon túlra amik a dimenziókon túl következnek.
-Akkor mi csak a hangyák, hangyáinak a hangyái volnánk ezek szerint?
-Így valahogy.
...
-További szép napot Ó Univerzális Együttható! -köszönt el a Galaktikus Fő Részecske és a 34 arcú entitás felettesét magára hagyva 71.625.123 szektor problémájával, kihullámzott a 3,5 fényév hosszú csarnokból és a sivatag hűvösében nyugovóra tért néhány ezer évre, hogy másnap reggel újult erővel láthasson munkához az univerzum ügyes-bajos dolgai illetően, esetleg a vénséges vén Univerzális Együttható bölcsességéhez fordulva segítségével, mint ahogy tette azt ma is.

egy este egyedül otthon. { ördöggerinc I. }

2009-11-09T22:12:00.003+01:00

Régóta nem aludtam már. A szemgolyóim alól kaviárszerű, ragacsos lé ásítozott elő és lassan a duzzadt-vörös táskák alá kötött, akár valami gusztustalan de hasznos kozmetikum; undorító szagú, mocskos maszkká szilárdult az arcomon, visszafordíthatatlanul megtörve azt és a mosdót, amibe gennyamőbaként marta bele magát a lehulló fölösleg.
Tegnap éjjel a TV előtt remegtem. Ruha nélkül, mert azokat elrejtettem a molyok elől, mielőtt újabb látogatást tennének nálam 0:21-kor amikor rendszerint 4 másodperc erejéig áramszünet sziszeg végig a rongyos lakáson, hogy tudassák velem érkezésük tényét. Mindig akkor jönnek, de nem mindig éhesek. Most azok. Most kibaszottul éhesek, hallom a gégemikrofonjaikból krákogó elégedetlenségüket. Tudom, mert láttam az aggasztó jeleket az ablakból; bokorba fagyott rózsaszín hajléktalan, önfeledten haldokló hentes-asszisztensek a kémények tövében, ilyesmik.
Most a TV jéghurka állagú képernyője is félt; gusztustalanul romantikus műtéteket mutatott nekem; élősködő férgek, meg magányos kövéremberek szívszorító kapcsolatáról és annak végéről. Egy ideig néztem, hátha megnyugszom és ezáltal a TV is de valahogy nem ez történt. Elkezdett az egész érdektelenségbe fehéredni és egyre jobban erősödtek a lágy elektronikus anomáliák a szoba falai között csapongva, ami ugye nem nyilvánvalóan jó dolog. A TV kurvára berágott rám; becsuktam a szemem és a kacarászó duruzsolást hallgattam, amik ha jóltévedek egyenest a konyha felől érkeztek.
A képernyő kihasználta a pillanatnyi zavart és rámfagyott, majd reszelős hangon az egész testemet beburkolta önmagával.
Sehol semmi, csak nesztelen meztelen testek légtánca a falrepedésekben és a szobrom körül, aztán ahogy darabokra tépem a hangokat és újra összeillesztem a darabokat, behasít a tény, hogy ezek büdös, húsos BOGARAK. Mindenhol, mindenhonnan. A kérgemben kaparnak, rágják a tegnapot, lassan ráoldódnak az arcomra és teleropogják a húsomat a fényes petéikkel, átkaristolva mindent, betévedve a szemgödör mélyére és soha elő nem kerülvén onnan. Mar a fájdalom ami mályva lila és mar a mozdulatlanság, ami októberi kék.
A testem mozdulatlanul vergődik, hangtalanul, önmagát falva.
Az idegrendszerem saját teljesítőképességét felülmúlva jelzi az agynak a fájdalmat, amit igazából nem tudom, hogy pontosan mi is okoz a testem ellen elkövetett megannyi borzasztó művelet közül.
A levegőben tüdőpor és mosolyforgács kavarog és én ezt szívom magamba, mintha már érezném, hogy ez lesz a vége.
Nincsenek hangok azt hiszem, csak egy meglehetősen furcsa koreográfiára átültetett szürrealista performansz.
Az ablakpárkányon ülő neonzöld ruhás nagypapaszerű hülyeség megigézve röhögcsél az elé táruló alak látványán és állapotán – rajtam. Ő szereti nézni az ilyet, mert feltehetőleg egy komplexusokkal ledarabolt aberrált fasz, akinek mindössze ennyi kell a boldogsághoz.
Engem ez persze akkor és ott cseppet sem zavar és a körülményeket figyelembe véve nyilván fel sem tűnik az organikus fényforrás jelenléte.
Reggel majd úgyis elgondolkozok ezen az egészen és meggyőzöm magam, hogy csak álom volt. Átlagos és kibaszott rossz álom.

másnap. újnap

2009-08-24T18:22:00.004+02:00

És csak töltesz és töltesz és töltesz és töltesz, mert hát a beszéd az már nem megy.
Nincs miről, meg úgy különben se. Pótcselekvések kavalkádja az egész lét perpillanat, az összes gesztus, az összes mozdulat.
A falak ránk akarnak omlani, de a tömény, folyadékszerű füst megtartja őket még egy ideig. Így van idő boncolgatni a látványt: Alapból is tüdőszínű a szoba, de a mindent konzerváló füstrétegen keresztül még nyomasztóbb, mintha a fal is lélegezne és ilyenkor megremegnének az apró, vizenyős zsírpárnák. Olyanok mintha egy nagy, narancsbőrös segget alkotnának.
Ahogy telik az idő, úgy szilárdulok meg én is, pedig nyilvánvaló, hogy hígulok. Lassan-lassan belekötök a fotelba és az energia a falakba vándorol. Mozogni már nem tudok, de az agyam még részecskét-gyorsít; rím-anomáliák és ragacsos, télszagú szinesztéziák lebegnek fénysebességgel.
Ha jól sejtem már csak én vagyok ébren. Fény és reggeli füstfelköhögés szűrődik be a szobába. Minden és mindenki mozdulatlan. Még a füst sem lengedezik faltól-falig, hanem egy adott ponton töri a beáramló fényt. Nézem egy darabig aztán rászánom magam; rágyújtok, belekortyolok a sörbe és elindulok.

Ekkor ébredek fel; kifordult végtagokkal a másfél méteres kanapén.Első érzésre halbőr. Kihűlt, ikrás és képtelen megszáradni. A tükörről visszaverődő dicsfény mintha keresztülrágná magát az elvékonyodott, hályog-kocsonyás ablakhúson, négyzetre emelve a mélyvörös ereket és az alig használt ínhálós izomszövetet. Por állagból szublimál az idő, csak porlad, porlad és hanyatlik felettem -vagy ahol éppen van-.
Karc királylányok csilingelnek a Kisagyamban és az összetapadt rádióhullámok teljesen ellehetetlenítik a helyzetem. Az jut eszembe, hogy küszöb köszörű, de ez a valószínűleg csak a fejfájás, úgyhogy nem marad abba;
3kiló szamárhús oszlik valahol és a víz is inkább savként funkcionál, amikor reakcióba lép a lebontó szervvel. Teljesen ártatlannak tűnik; nem az. Sohasem az, amikor ilyennek mutatkozik, csak játszik és beoszlik az ember alá. Hogy a bőr megkösse. Akkor már nincs fehérfény meg friss levegő, csak a forró sör van a sarokba rejtve meg halántékbuldózer, mint következménye az eddigieknek és a fehér zaj tűnik a legeszményibb muzsikának (persze csak elméletben).
Tény és való, ilyen állapotban nem lehet szarból homokvárat építeni, meg homokvárat sem lehet szarni. Sőt szart sem lehet homokvárni. Már csak a koponyalékelés segíthet, pedig elég volna az is ha végre erőt vennék magamon és hazacsörömpölném az alkoholgőzben puhára pácolt testecskémet és esetleg zuhany és alvás; Mint alternatív gyógymód az undok fehér kilengés csillapítók helyett.
De másfél percenként szakadnak le az újabb és újabb tömbök és nincs mit tenni. Sikolt a gyomor és talán fuldoklik is. 60évesen mi lesz? Lesz egyáltalán idő akkor még? –mert meleg sör biztos lesz.

…

a 180°-os fordulat előrefelé csak elhatározás kérdése. Az elhatározás pedig megszületett. Vajon kik a szülei?